MAGYAR BÍRÓI EGYESÜLET
1122 Budapest, Tóth Lőrinc utca 6.

Megkezdődött a tanév a hazai jogi karokon - ez minden jogtanoncot izgalommal tölt el. De nem csak a hallgatóknak kell évről évre megbirkózniuk a tananyaggal és a vizsgák garmadával - a jogi oktatás is egyre fokozódó nyomásnak van kitéve, a hazai jogi karoknak is számtalan kihívással kell szembenézniük, ha hallgatóikat piacképes tudással kívánják felvértezni. Cikkünkben összeszedtünk néhányat a legégetőbb kérdések közül.

A szeptember - ha másért nem, hát a megnövekedett forgalom és a buszmegállókban reggelente álldogáló álmos tizenévesek látványa miatt - még azok számára is egyet jelent a tanévkezdéssel, akik a tanulmányaik befejeztével, de még a gyerekvállalást megelőzően kerültek ki az időnek a tanév-nyári szünet kettőse által determinált körforgásából. Aki megtehette, hogy a nyár folyamán szabadságra menjen, legkésőbb szeptemberben (hacsak nincs kivételes helyzetben) rendszerint kénytelen visszatérni a hétköznapokba, a munkahelyeken véget ér a nyári uborkaszezon. Az ősz kezdete egy kicsit mintha a kollektív újrakezdés időszaka lenne, amikor mindenki megpróbálja felvenni azt a fonalat, amelyet, nos, ha nem is elvesztett, de amelynek szorításán legalábbis lazított valamicskét június vége tájékán.

Bár az általános- és középiskolákban már a múlt héten megszólalt az első tanórára invitáló csengő, az ország jogi karain csak ezen a héten vette kezdetét a tanév. A joghallgatók ilyenkor leporolják a szöveg- és jogszabálygyűjteményeiket, szemöldöküket ráncolva górcső alá veszik az előző félév homályos emlékű tételsorait, majd fel-feléledő lendülettel csatlakoznak a fonalat felvenni igyekvők fokozatosan népesedő táborához. Amikor pedig a legutolsó közigazgatási- és büntetőjog jegyzetek is a helyükre kerültek, okkal merülhet fel a kérdés: vajon a jogászképzés talál-e olyan fonalat, amelynek mentén haladva használható, adaptálható tudás átadásával képes lesz a joghallgatókat évről évre a gazdaságba és munkaerőpiacra kalauzolni?

A hazai jogi oktatást sokfelől éri bírálat: többen kritizálják a képzés hosszú évtizedek óta változatlan (vulgo: megmerevedett) struktúráit, miközben az igazán mélyenszántó reformokat talán ugyanennyien tartják feleslegesnek, mondván, hogy nem érdemes változtatni azon, ami eddig is működött. Vannak, akik a jogi egyetemek oktatóin a pedagógiai érzék és a pedagógiai módszertan alkalmazásának hiányát kérik számon, és akadnak olyanok is, akik szerint a jogtanárok tevékenysége nem pedagógiai célzatú, és a joghallgatóknak alkalmasnak kell lenniük arra, hogy a szükséges tudást önmaguktól is elsajátítsák. Míg egyesek amellett érvelnek, hogy a jogászképzésnek inkább a gyakorlati ismeretek átadására kellene elsősorban fókuszálnia, addig mások a szilárd elméleti háttér hiányából adódó esetleges versenyhátrány miatt kongatják a vészharangokat. (A témában jobban elmélyülni kívánók figyelmébe ajánljuk a Prof. Dr. Karsai Krisztina, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Bűnügyi Tudomány Intézetének vezetője, a kar korábbi oktatási rektor-helyettese által a témában írott, Aki nem tudja csinálni, tanítja? - Egy cáfolat, avagy gondolatok a büntetőjog tárgyak oktatásáról című tanulmányt.) Akárhogyan legyen is azonban, tagadhatatlan, hogy napjaink magyarországi jogászképzésének számos olyan kihívással kell szembenéznie, amelyekre a múlt tapasztalataiból kiindulva igencsak nehézkesen adható adekvát válasz.

A jelen cikk szerzője nem kíván állást foglalni a gyakorlatorientált – elméletközpontú jogi oktatást szorgalmazók polémiájában, és nem célja az sem, hogy együtt csóválja a fejét az államilag támogatott egyetemi helyek utóbbi években tapasztalt drasztikus csökkentése miatt sopánkodókkal. A szerző a továbbiakban olyan tünetek megvilágítására tesz csupán kísérletet, amelyek tünetként való meghatározása ugyan a személyes – és ennélfogva kétségkívül vitatható – meggyőződését tükrözik, amelyeknek a felismerésével azonban a szerző e személyes meggyőződése szerint a magyar jogi oktatás szempontjából érvényes következtetések vonhatóak le.

Karsai Krisztina a korábbiakban olvasásra ajánlott tanulmányában a Vladimir Balas-t idéző Jakab Andrásra hivatkozva utal Karel Capek cseh regényíró mondatára: „Minden embernek tudnia kell valamit mindenről, valamiről pedig mindent.”

A manapság ennek az imperatívusznak megfelelni kívánók azonban mintha egyre kilátástalanabb küldetésre vállalkoznának: a jól ismert és (talán túlságosan is) gyakran ismételgetett séma szerint az utóbbi évtizedekben soha nem tapasztalt módon tágult ki és alakult át a világ. Egymást érik a félévente kipattanó legkülönfélébb paradigmák (jelentsen bármit is mindez), a posztmodern ember már a korábban szilárdnak hitt tényekben sem bízhat, az elsajátítható tudás azon képzeletbeli tengelye pedig, amelynek egyik oldalán a generalista, míg a másikon a specialista munkálkodik, jóformán a végtelenbe vezet: lehetetlennek tűnik tehát manapság valamiről mindent, és mindenről legalább valamit tudni. Ez a ténymegállapítás pedig nem csak általánosságban, a jelenkorban polihisztorrá válni vágyók, hanem a jog és a jogászság szempontjából is igaznak tűnik.

Akárcsak a világ, úgy a jog terrénuma is szinte értelmezhetetlenül kitágult. Rengeteg az egy-egy ágazat bizonyos kérdéseit taglaló kazuisztikus, messzemenőkig részletezett és nem ritkán speciális, nem jogi szaktudást igénylő jogszabály (lásd pl.: a mezőgazdasági vagy erdészeti traktorok, azok pótkocsijainak és cserélhető vontatott munkagépeinek, beleértve ezek rendszereit is, továbbá alkatrészeinek és önálló műszaki egységeinek típusjóváhagyásáról szóló 2003/37/EK irányelvet, vagy a cumik és cuclik egészségügyi követelményeiről, valamint a forgalmazás feltételeiről szóló 9/2002. (X. 17.) ESzCsM rendeletet). Ha ez nem lenne elég, a jogszabályi környezet folyamatosan és hektikusan változik is (példának okáért amióta a jelen cikk szerzője megkezdte a tanulmányait és átvette a diplomáját, az összes lényeges anyagi és eljárásjogi kódex – Mt., Btk., Ptk., Nmjt., Ket., Pp., Be., Art. – hatályát vesztette, hogy az alacsonyabb rendű jogszabályok már-már kibogozhatatlan sűrűjét ne is említsük.). A jogi szabályozás tehát szinte átláthatatlanul diverzifikálódott. Aki specializálódni akar, annak meg kell találnia egy adott terület részterületének egy olyan, aktuális kérdését, amely versenyelőnyt jelenthet számára a többiekhez képest (lásd pl.: Simon Stella: Az új irányelv és az engedékenységi iratokhoz történő hozzáférés – Pfleiderer, Donau Chemie és a többiek című tanulmányát, in: Értékek mentén rendet tartani’Válogatott tanulmányok joghallgatók tollából. Budapest, Pázmány Press, 2015. A szerző egy jól definiált területen – versenyjog – kiválasztott egy különös részterületet – a magánjogi és közjogi jogérvényesítés egymáshoz való viszonyát – majd pedig ennek a részterületnek egy adott, aktuális kérdését –  versenyjogi engedékenységi kérelemhez és az engedékenységi eljárás keretében benyújtott iratokhoz való hozzáférést – tette vizsgálat tárgyává). Annak pedig, aki egy kicsit mindenhez érteni akar, egyre szélesebb spektrumú anyagra kell rálátnia. Ilyen körülmények között nem csoda, ha az éppen csak a Btk-t és a Ptk-t ismerő pályakezdő jogász megilletődötten pislog maga elég.

A jogászképzés jelenleg próbál legalább annyira univerzális lenni, hogy az egyetemi évek alatt megszerzett tudásra a gyakorlatban ugyanolyan biztonsággal tudjon támaszkodni egy, az állam kötelékébe lépő ügyészségi fogalmazó vagy közszolgálati tisztviselő, mint egy, ugyan a versenyszférában, ám teljesen eltérő szakterületeken (pl.: családjog vagy M&A) szerencsét próbálni készülő ügyvédjelölt. Ezt a törekvést tükrözi a jogi szakvizsgának az 5/1991. (IV. 4.) IM rendelet által meghatározott rendszere is: eszerint a legalább három éve például egy bankban jogi előadóként, vagy a büntetésvégrehajtásban gyakorlatot szerző jogásznak ugyanazt a mércét kell megugrania, ugyanabból a tudásanyagból kell bizonyítania és ugyan azoknak a követelményeknek kell megfelelnie. 

Az egyetemről a gyakorlatba kikerülő jogászok egyre általánosabb tudással rendelkeznek tehát, ez pedig fokozódó mértékben devalválja a jogi diploma értékétA jó tanulmányi eredmény és a nyelvtudás lassan a boldogulás szükséges, de nem elégséges feltételévé válik, a munkavállalók az egyetemhez képest fokozott elvárásokkal viszonyulnak a pályakezdőkhöz. Úgy véljük, hogy e diverzifikáltságnak a hallgatókban és az oktatókban történő tudatosítása, valamint a jogi egyetemi törzsanyag súlypontjainak hozzáigazítása a gazdasághoz és a munkaerőpiachoz egyaránt üdvözlendő volna.

Amíg az életnek alig-alig akad tehát olyan területe napjainkban, amelyre ne vonatkozna legalább néhány helyi önkormányzati rendelet, addig a hazai jogi oktatásban alkalmazott módszertan mintha egyre kevésbé segítené elő juridizálódott világ jogszabálydzsungelében való eligazodást. Jóllehet, a magyar magánjog géniuszának és Márai Sándor nagybátyjának, Grosschmid Béninek a híres intelme, miszerint „Ne jogot tanuljunk, hanem jogi műveltséget”, az első éves alapozótárgyak előadásain bizonyosan elhangzik néhányszor, az évek előrehaladtával a hallgatók hosszadalmas és nehezen emészthető szaknyelven íródott jogszabályhelyek memorizálása közben feltehetően egyre kevésbé érezhetik e mondás máig ható érvényét.

A jogászképzés ugyanis – hogy a sem a jelen cikk témájába, sem pedig a szerző kompetenciájába tartozó alap- és középfokú oktatásról ne is beszéljünk – a tételes jogi tanulmányok esetében nagyrészt még mindig a hallgatók lexikális tudásának mélyítését várja el. Teszi mindezt annak dacára, hogy egyrészt (amint fentebb is írtuk), a jogszabályok folyamatosan és nagyon nagy intenzitással változnak (az aktuálpolitika számára kiszolgáltatottabb időszakokban a jogalkotó akár az egy adott pillanatban hatályos szabály tartalmával ellentétes szabályt is elfogadhat, lásd pl.: a 2013. évi V. törvénnyel meghonosítani kívánt különvált zálogjog, majd a törvény hatályba lépését követően alig két évvel a helyére beültetett önálló zálogjog esetét), ennek következtében pedig nem tűnik kifizetődő befektetésnek időt és energiát szánni az egyes jogtételek beemelésére. Másrészt, a hallgatók zsebében olyan eszközök lapulnak, amelyek révén egyre könnyebben és hatékonyabban lehet böngészni a túlburjánzó jogszabályok között, és egyre eredményesebben lehet rátalálni az adott élethelyzetben alkalmazni szükséges paragrafusra.

A jogi oktatásban meglátásunk szerint első sorban olyan módszertan alkalmazására lenne  szükség, amely (i) elméleti tárgyak interaktív oktatása során sajátíttat el a hallgatókkal egy olyan jogászi gondolkodásmódot, amely lehetővé teszi a jogszabályok mátrixában és a jogszabályok mögött húzódó élethelyzetekben való tájékozódást, azaz a hatékony keresés metodológiájának átadása bizonyulna igazán hasznosnak, és amely (ii) segít a hallgatóknak abban, hogy a szerencsésen megtalált passzust hogyan értelmezzék, miként alkalmazzák,és főleg, hogy hogyan mérjék fel az adott passzus által az alapul fekvő élethelyzetre gyakorolt hatást. Nem állítjuk ugyanakkor, hogy a nyugati egyetemek által előszeretettel alkalmazott, jogesetek megoldására összpontosító módszert kellene átvenni, vagy, hogy ez a módszer helyes(ebb), de talán érdemes volna újragondolni a jelenlegi módszertanok alapvonalait.  

Azonban nem csak a jog, hanem – nyilvánvalóan a korábbiakban kifejtettek következtében – az ún. „klasszikus jogászi hivatásrendek” is jelentős változásokon mennek keresztük, e változások közül pedig a legszembetűnőbb a tulajdonképpen kötetlen pályán mozgó ügyvédeké – mindezt viszont a jogi karok mintha hajlamosak lennének figyelmen kívül hagyni.

Egy percig sem vitatva a jogbölcselettel foglalkozóknak a téma szempontjából érvényes megállapításait, a jelen cikk szerzője úgy véli, hogy a jog – legalábbis a mindennapi, gyakorlati életben – meghaladta azt, hogy csupán a „jó és a méltányos művészete” legyen, hiszen elég nehéz immanens erkölcsi tartalmat találni például abban a törvényszakaszban, hogy „a cég képviseletére vonatkozó rendelkezéseket az adott cégformára irányadó jogszabály állapítja meg.”(a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény 8. § (1) bekezdése). A bíróságok előtt a büntető- és polgári ügyekben egyaránt virtuóz verbalitással érvelő, vaskos könyvek és tölgyfabútorok között szivarozó és az ügyfelek ajtó előtt kígyózó sorai között erélyes rendet vágó ügyvéd helyét fokozatosan, gyorsuló ütemben veszi át a sokrétűen képzett, pénzügyi ismeretekkel is felvértezett és több nyelvet beszélő, valamint az üzleti életben is otthonosan mozgó jogi vállalkozó (az ügyvédséget érő legkurrensebb kihívásokra a következő cikkünkben térünk majd ki részletesen). Az ügyvédekről kialakult közvélekedéssel szemben a tipikus ügyvédi feladatok között az ügyfelek bíróság előtti képviselete lényegesen visszaszorult, maguk az ügyvédek pedig egyre inkább gazdasági szakemberré, üzleti tanácsadóvá válnak.

Mindennek megfelelően talán érdemes volna az egyetemi tananyagot és szemléletmódot a klasszikus hivatásrendek jelenlegi állapotára és jövőbeni kilátásaira szabni. Ez alatt pedig még véletlenül sem a gyakorlati ismereteknek (pl. okiratszerkesztés) a tananyagba történő nagyobb arányú beültetését értjük (hiszen az ilyen jellegű készségek elsajátítására ott van a hároméves joggyakorlati idő), hanem az egyes jogászi szakmák legújabb fejlődési tendenciái és elvárásai, valamint az egyetemi oktatás közötti összhang kézzel foghatóbb megteremtését.

Az embernek, amikor az érettségi évében 18 évesen pályát választ, még a legnagyobb körültekintés vagy céltudatosság mellett is jelentős információhiánnyal kell megküzdenie. Amint pedig az talán az eddig leírtakból is érzékelhető, fajsúlyos változásokra akár egyetlen képzési idő alatt is sor kerülhet. A jogászképzést – akárcsak a más szakmákat is – érő legfőbb kihívásokat fontos lenne tehát tudatosítani, annak érdekében, hogy egyetemi éveiket követően a frissdiplomások ne csalódottan érkezzenek a munkaerőpiacra – a cikkben részletezett problémák megoldása ugyanis csak részben az ő feladatuk. (Török Soma / jogiforum.hu)