MAGYAR BÍRÓI EGYESÜLET
1122 Budapest, Tóth Lőrinc utca 6.

Hatvan esztendeje végezték ki Szobonya Zoltán ügyvédet Kecskeméten - Szakály Sándor történész írása

Szobonya zoltan.jpg

Szobonya Zoltán ügyvéd

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás könyörtelen volt, és a megtorlók vért kívántak jelképesen és ténylegesen is. Az 1945 után jogszolgáltatássá vált igazságszolgáltatás következetesen folytatta a kommunisták által kijelölt utat: „Halál a nép ellenségeire”, s hogy kik azok, majd megmondjuk…


Így vált a nép ellenségévé és az eltaposott forradalom és szabadságharc vértanújává Szobonya Zoltán Jánoshalma, Mélykút lakóinak megbecsült „Doktor ura”. Az alsó középosztályból tanulása révén kiemelkedő, a köz szolgálatát vállaló és a második világháború éve alatt tartalékos főhadnagyként harcoló fiatalember – 1909. november 7-én született Jánoshalmán – két és fél esztendei hadifogság után főjegyzőként, majd ügyvédként dolgozott.

Igyekezett mindent megtenni azokért, akik a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett rendszer megalázottjai, áldozatai lettek. Védőügyvédként állt a kisemmizettek, a kitelepítésre ítéltek, a kuláklistára kerültek mellé. Ahogy egy 1955-ben keltezett ÁVH-s dokumentumban olvasható: „Dr. Szobonya Zoltán Jánoshalmán, de főleg Mélykúton a kulákok védőszentje.”

A hatalom azonban a „védőszentet” sem kímélte, 1952 júniusában letartóztatták – „…nagyobb súlyú malacot vett a törvény szerinti megengedettnél” – majd rendőri felügyelet alá helyezték, és Dunavecsét jelölték ki számára „lakhelyül”.

Az 1953-as esztendő „Nagy Imre-féle” enyhülésének köszönhetően térhetett vissza családjához, és folytathatta ügyvédi munkáját.

1956. október 23-a Jánoshalmán érte, ahol számára a forradalom letartóztatással kezdődött. A település kommunista vezetői – párttitkár, tanácselnök, rendőrparancsnok – úgy vélték, hogy jobb, ha a korábbi községi bíróval, Agócs Ferenccel együtt letartóztatják, és a laktanya fogdájába zárják.

A település lakói azonban másként látták a helyzetet. Kiszabadították a letartóztatottakat, és Szobonya Zoltán a megalakult Forradalmi Bizottság titkára lett. S mint ilyen, mit tartott a legfontosabbnak: „Nyújtsunk egymásnak békejobbot, s ne a bosszú vezessen mindent, mert olyan kevesen vagyunk magyarok, és minden magyar emberre szükség van.” S mennyire értékelték ezt a gondolatot az 1956. november 4-e után szovjet katonai segítséggel hatalomba ültetettek?

„Nézeteinek szenvedélyes vallása, s ezek mellett való határozott kiállása állandó jellegű lelki tartalom… Itt hajthatatlanul vallott életelvekkel áll a bírósággal szemben” – olvasható a vádiratban. S mi volt a bűne? A bevonuló szovjet csapatokkal szemben a katonai előkészületeket irányította (volna). Annak ellenére, hogy a vádirat szerint „…sem emberéletben, sem anyagiakban semmiféle kár nem keletkezett”, nem volt kegyelem, mert ahogy az ügyész fogalmazott „…ha jöttek volna a szovjet csapatok, akkor lőttek volna”.

Ezen „állítások” alapján 1957 szeptemberében Kecskeméten a Lengyel Zoltán elnökölte tanács halálra ítélte. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróságon a Mecsér József vezette tanács egy évvel később megerősítette. 

Utolsó gondolatai gyermekei felé szálltak. Írásban hagyta rájuk „végrendeletét”: „Pici babáim, Csillám, Emőkém, Tündikém, soha ne felejtsétek el, hogy magyarnak születtetek, s egyre kérlek, hogy soha senkire valótlant ne mondjatok. Mindig és minden körülmények között csakis az igazat. Ezt kéri tőletek édesapátok.” Az 1958-ban hétéves Csilla, hatéves Emőke és négyéves Tünde teljesítette a kérést. Megmaradtak magyarnak, és ma is úgy vélik, édesapjuk halála – amely a besúgói feladat vállalása esetén „csak” némi szabadságvesztést jelentett volna – a forradalom és a szabadságharc tisztaságának a példaképe.

S miként is búcsúzott Szobonya Zoltán az élettől még innét az ötvenedik életévén: „Belenyugodva sorsomba várom a kiteljesedést. Hiába ez a magyar sors, büszke vagyok arra, hogy a Jóisten erre a sorsra tartott érdemesnek.”

Mi, kései utódok pedig legyünk büszkék arra, hogy volt egykoron Szobonya Zoltán, aki – nem kevés sorstársához és bajtársához hasonlóan – a tisztességet és a becsületet előbbre tartotta az életnél, még akkor is, ha vállalásával nem kis fájdalmat okozott családjának és mindazoknak, akik szerették.

Ma Jánoshalmán, Mélykúton és Kecskeméten egyaránt fejet hajthatunk az 1958. szeptember 29-én hat óra harminc perckor, Kecskeméten kötél által kivégzett Szobonya Zoltán emléke előtt, és Budapesten, az Új Köztemető 300-as parcellájánál megállhatunk egy-egy fohászra, gyertyagyújtásra a sírja előtt. 

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója (magyarhirlap.hu)