MAGYAR BÍRÓI EGYESÜLET
1122 Budapest, Tóth Lőrinc utca 6.

 

A modern bírósági szervezet kialakulása az 1869 évi IV. törvénnyel kezdődött, és az első időszakában rohamszerű jogalkotás jellemezte. A "modernséget" nemcsak az infrastruktúra kialakítása, hanem a differenciált szervezeti, előmeneteli, felügyeleti rendszer megteremtése jelentette, mely a bírói függetlenséget garantáló jogalkotást is igényelte. A bírói függetlenség elemeinek biztosítása áthúzódott az 1900-as évekre. Ennek egyik érzékeny pontja már akkor is a bírói javadalmazás mikéntje volt.

Az ezt övező viták 1920-ig tartottak, újrakezdések és visszalépések jellemezték ezt az időszakot. Mivel jelen értekezés célja a bírói javadalmazással kapcsolatos múltbéli helyzet felidézése, ezért a cím utal a választott korszakra is, ami nem csak ennek kapcsán jellemezhető így: „tempore disturbiorum”, azaz a zavaros idők. Az alábbi ismertetés felhasználja Navratil Szonja kiváló tanulmányát[1] e tárgykörben.

A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869 évi IV. törvénycikk szerint a bírákat a király nevezte ki, a fizetésüket is az Államkincstártól kapták. 1906-ban Somlyódi István járásbíró könyvében[2] azt írja, hogy „a független magyar bíróság nem az a bevehetetlen alkotmányt biztosító vár többé, mint ami korábban volt”. Az akkori problémák közül kiemeli az albírói tisztséget, amelyben bírói feladatokat láttak el, tényleges bírói kinevezés nélkül. Ennek gazdasági okait a törvényalkotó abban jelölte meg, hogy a költségvetésen spóroljon (fizetésük a fővárosi bírákénak fele volt). Kritizálta a bírák „titkos minősítésének rendszerét”, amelyben a leminősítésekkel szemben védekezni nem lehetett. Szóvá tette a bírói kinevezések rendszerét, mivel azokat legtöbbször pályázat nélkül töltötték be, a bíróság elnöke által kinevezett bírói tanács javaslatára. Véleménye szerint a kinevező minisztériumban pedig virágzott a protekció. Emellett jelentős problémaként jelölte meg az alacsony bírói fizetést. A bírákat a többi köztisztviselővel közös bérrendszerbe sorolták be 1893-tól. „Ahhoz ugyanis, hogy a bírák valóban függetlenek tudjanak maradni, megfelelő javadalmazással kell rendelkezniük, megfelelő életmód nélkül a bírói függetlenség gyorsan és széles körben képes erodálódni.”

A helyzetük rendezése érdekében tenni akaró bírák 1907. szeptember 22-én, Szegeden bírókongresszust tartottak. Itt döntötték el, hogy érdekeik védelmében egyesületet hoznak létre. Ennek alapján október 19-21. között megtartották az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület alakuló ülését. Első elnökének Grecsák Károly kúriai bírát választották. Törekvéseiket a Jogállam című folyóiratban tették közzé.

Az Egyesület az alsóbírósági bírák érdekvédelmi mozgalmaként indult. Céljuk a teljes igazságszolgáltatási rendszer megreformálása volt. 1910-től jelentős változás következett be. Az alsóbírósági bírák befolyása csökkent, majd eltűnt, és az Egyesület követelése is mindössze a fizetés javítására szorítkozott.

Az Egyesület megalakulását erős kritikával fogadták az adminisztratív körök. Polónyi Géza igazságügy-miniszter nyíltan szembehelyezkedett a bírák és ügyészek fellépésével. Az Egyesület tagjainak száma 1909-10-re meghaladta a háromezret. Tevékenységében az ügyészi kar majdnem láthatatlan maradt. Az Egyesület fő tevékenysége a törvényjavaslatok véleményezése, az internátusi és családi lakótelep létrehozása és a fizetések javításának célja volt.

Navratil Szonja tanulmánya az 1907 évi fizetési adatok alapján megállapította, hogy a VIII. fizetési osztályba tartozó, első fokos bírák és ügyészek illetménye csak harmadával volt magasabb, mint az albíróké vagy alügyészeké. Az első fokos jövedelmek nem mutattak erős szóródást. Ez a helyzet lényegében 1920-ig változatlan maradt, aminek csak egyik magyarázata az, hogy a viharos történelmi események gyorsan követték egymást. A hosszú évtizedes küzdelem, hogy a bírák és ügyészek jövedelme a közigazgatástól külön státuszt kapjon, magában foglalta a magasabb javadalmazás iránti igényt.

Megszületett az 1920 évi XX. törvénycikk az ún. Státusz-törvény. Ez kivette a bírákat és ügyészeket az állami tisztviselőket tartalmazó fizetési osztályokból, és külön fizetési osztályba sorolta őket. Ennek eredményeképpen nem csak a bírák fizetési szintje emelkedett, hanem nagy mértékben módosult a bírák fizetési csoportok közötti megoszlása is. 1920-ban 1946 bíró és ügyész volt Magyarországon. Ezeknek 80%-a tartozott az I. fizetési osztályba. Ennek 9 fokozata volt, de az 5. fokozat fölé alig kerülhetett bíró. Az I. osztályba tartozók átlagjövedelme évi 7.400-10.000 pengő volt. A II. osztályba tartoztak az ítélőtáblai bírók, a törvényszéki tanácselnökök, a törvényszéki elnökök, járásbírósági elnökök. A III. osztályt a kúriai bírák jelentették. Ennek alapján kimutatható a bírói kar kettészakadása. A kúriai bíró legalacsonyabb fizetése évi 16.000 pengő volt.

A bírák és ügyészek keresetének átlaga az egyetemi tanárokkal együtt a legmagasabb volt az állami alkalmazotti csoportok között. A bírák és ügyészek fizetése között kimutatható volt feszültség. Bár elvben megegyező jövedelemszintjük volt, a maximális jövedelmük 30%-kal kevesebb volt a bírákénál. Ennek okát a tanulmány abban jelölte meg, hogy amíg a Kúria elnöke és másodelnöke az ország közjogi méltóságai közé tartozott, addig a főügyészi poszt nem jelentett ekkora presztízst és tekintélyt, ami a jövedelmükben is megmutatkozott. A Státusz-törvény tehát bizonyos problémákat megoldott, másokat viszont generált.

Bízhatunk abban, hogy ma is megvan a döntéshozói szándék az illetményreformra, és ennek a történetét is meg fogja írni majd a kutató. A viharos előkészületek után nagyszerű szerep juthat mindenkinek, aki részt vesz ebben a folyamatban.

Pongrácz Zsolt

[1] Navratil Szonja: A jogászi hivatásrend története Magyarországon (1868/1869 - 1937), ELTE Ötvös Kiadó, Budapest, 2014

[2] Somlyódi István: A magyar bírói függetlenség, mint egyik alkotmánybiztosíték kiépítéséről, Szeged, 1906