MAGYAR BÍRÓI EGYESÜLET
1122 Budapest, Tóth Lőrinc utca 6.

A MABIE teret kíván biztosítani a bírói függetlenségről való együtt gondolkodásnak, ennek jegyében közli az alábbi cikket:  

Dr. Vadász Viktor: A bírói függetlenség Magyarországon az Európai Unió Bíróságának C‑791/19 R számú döntése fényében

a szerző európai emberi jogi szakjogász,
bíró, az Országos Bírói Tanács tagja,
a Bírói Tanácsok Európai Hálózata (ENCJ) Irányító Testületébe delegált OBT tag

Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) 2020. április 8-án ideiglenes intézkedésben rendelkezett arról, hogy Lengyelország haladéktalanul függessze fel a Legfelsőbb Bíróság Fegyelmi Tanácsa (Izba Dyscyplinarna) bírákkal szembeni fegyelmi eljárásaira vonatkozó nemzeti szabályainak alkalmazását. Az Európai Bizottság 2019. október 25-én indított kötelezettségszegési eljárást Lengyelországgal szemben a bírák fegyelmi ügyei miatt, majd 2020 januárjában kezdeményezte az ügyben ideiglenes intézkedés meghozatalát.

Ez már a második alkalom, hogy az EUB igazságszolgáltatási kérdésekkel összefüggésben ideiglenes intézkedést hozott Lengyelországgal szemben. Korábban 2018. október 19. napján a lengyel Legfelsőbb Bíróság bíráinak idő előtti, visszamenőleges hatályú kényszernyugdíjazása miatt született ilyen döntés. Ideiglenes intézkedés meghozatalára a gyakorlatban akkor kerül sor, ha az uniós jog megsértésének közvetlen és azonnali veszélye áll fenn, és haladéktalan beavatkozás hiányában a helyzet később nem, vagy csak nehezen lenne orvosolható.

A jogtudomány és a joggyakorlat külföldön és idehaza is, a bírói függetlenség egy fontos megerősítéseként tekint az EUB mostani döntésére, mindazonáltal nemcsak az eljárás során felhozott érvelésben, de a döntés itthoni fogadtatásában is felszínre kerültek az alkotmányos identitással kapcsolatos érvelések, és annak elvi alapkérdése, hogy korlátozhatja-e az uniós jog a tagállamokat a nemzeti igazságszolgáltatás rendszerének kialakításában. A lengyel döntés kapcsán felvetett elvi aggályok azonban – véleményem szerint – látszólagosak. Ebben a cikkben azt vizsgálom, hogy az EUB által alkalmazott függetlenség teszt megfeleltethető-e az Alaptörvényben és a sarkalatos törvényekben megjelenő bírói függetlenség elvárásának. Mindenekelőtt fontosnak tartom áttekinteni a legutóbbi lengyel döntés hátterében meghúzódó alapkérdést és a Luxemburgi Bíróság ezzel kapcsolatos korábbi döntéseit. Másodsorban, érdemesnek tartom számba venni az EUB és a magyar Alkotmánybíróság bírói függetlenséggel kapcsolatos fontosabb határozatait.

Az EUB döntés hátterét megismerve válik világossá – és ezt fontosnak tartom kihangsúlyozni –, hogy a lengyel igazságügyi reformban létrehozott igazságügyi modell nem állítható párhuzamba a magyar igazságszolgáltatás rendszerével. Még ha van is néhány régebbi adósságunk a magyar igazságszolgáltatás függetlenségének megerősítése terén, a hazai szabályozásban a bíróságok függetlensége döntően biztosított.

Az EUB ítélet háttere: a lengyel igazságügyi reform

Lengyelország azon európai országok egyike, ahol klasszikus bírói önigazgatási modell működik. A bírák kinevezéséről, előmeneteléről, képzéséről, a bíróságok költségvetéséről, a bírósági vezetők kinevezéséről egy bírákból álló tanács, a Krajowa Rada Sądownictwa dönt (a továbbiakban: KRS). Magyarországon hasonló széles jogkörökkel rendelkezett a bíróságok központi igazgatása terén az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, ehhez képest a jelenleg működő Országos Bírói Tanács elenyésző hatáskörökkel bír, nem irányítja, pusztán felügyeli az Országos Bírósági Hivatal elnökének tevékenységét, aki egy személyben felel a bíróságok központi igazgatásáért.

A 2017-es igazságügyi reform részeként a lengyel törvényhozás megváltoztatta a KRS tagválasztási szabályait. Ezt követően a tanács 15 tagját már nem a bírák választották maguk közül, hanem a lengyel Parlament alsóháza (Sejm) a legalább 25 bíró ajánlásával rendelkező bíró küldöttek közül. Egy hosszú jogi procedúra nyomán nemrég az is nyilvánosságra került, hogy a KRS jelenlegi tagjait több olyan bíró támogatta az ajánlásával, akik szoros kapcsolatban álltak a lengyel Igazságügyi Minisztériummal. Mindemellett a lengyel igazságügyi miniszter maga sem titkolta, hogy a Sejm olyan bírákat nevezett ki a KRS tagjaivá, akik előre láthatóan támogatni fogják a tervezett igazságügyi reformot, és elkötelezettek az új intézkedések maradéktalan végrehajtása iránt. Ez a jövőbe látás, úgy tűnik, sikeres volt, mivel a KRS megválasztása óta egyetlen alkalommal sem illette kritikával a lengyel igazságügyi reformot, és támogatólag lépett fel abban is, hogy a reformok ellen tiltakozó bírákat – noha olyan bírói egyesületek tagjairól és képviselőiről van szó, akik a lengyel bírói kar jelentős hányadát képviselik – véleményük miatt különféle retorziók érjék. Ezen események miatt került sor arra, hogy 2018 szeptemberében a Bírói Tanácsok Európai Hálózata (ENCJ) felfüggesztette a KRS tagságát a nemzetközi szervezetben.

Változás történt a lengyel fegyelmi bíróságok szervezetében is, mivel az előtte is létező fegyelmi bíróságok fölé egy felsőbíróságot kívántak állítani, amely elsőfokon eljár a legfelsőbb bírósági bírák fegyelmi ügyeiben és másodfokokon az alsóbb fokú bíróságokon szolgálatot teljesítő bírák ügyeiben. Ez a felsőbíróság a Legfelsőbb Bíróságon belül egy külön fegyelmi tanács felállításával született meg, amelynek bíráit a KRS nevezte ki. Ezt a jogi megoldást amiatt is kritizálták, mert a lengyel Alkotmány nem teszi lehetővé békeidőben külön bíróságok felállítását.

 Élve azzal joggal, amely az Európai Unió minden bíráját megilleti, a lengyel Legfelsőbb Bíróság munkaügyi tanácsa az előtte folyamatban lévő ügyben előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett az EUB-nál, és a bírói függetlenség Alapjogi Chartában rögzített fogalmának értelmezésére tett fel kérdést, arra keresve választ, vizsgálhatja-e egy nemzeti bírói fórum – konkrétan az új lengyel Fegyelmi Tanács – függetlenségét és pártatlanságát a fórum létrehozására és tagjai kinevezését jellemző feltételekre tekintettel. Megkérdezte azt is, hogy amennyiben arra a következtetésre kell jutnia, hogy ezen feltételek nem teljesülnek, az uniós jog elsőbbségéből fakadóan mellőzheti-e az ezzel ellentétes nemzeti jog alkalmazását.

Az EUB 2019. november 19-én kihirdetett ítélete – elvi és általános jelleggel – igenlő választ adott mindkét kérdésre. Eszerint ellentétes az uniós joggal, ha jogviták olyan fórum kizárólagos hatáskörébe tartoznak, amely nem minősül az Alapjogi Charta hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogot előíró 47. cikke értelmében vett független és pártatlan bíróságnak. Ennek az esete áll fenn, ha az érintett fórum létrehozását megalapozó objektív feltételek, a bírói fórum jellemzői, valamint a tagjai kinevezésének módja jogos kétségeket ébreszthetnek a jogalanyokban ezen fórum külső tényezők, különösen a jogalkotó és végrehajtó hatalom, közvetlen vagy közvetett hatásai általi befolyásolhatatlanságát, valamint a fórum semlegességét illetően. Ilyen esetben ugyanis felvethető az említett bírói fórum függetlensége vagy a pártatlanság látszatának hiánya, ami sértheti azt a bizalmat, amelynek egy demokratikus társadalomban az igazságszolgáltatásnak feltétlenül meg kell felelnie.

A válasz birtokában a Legfelsőbb Bíróság munkaügyi tanácsa 2019. december 5-én olyan döntést hozott, miszerint a KRS és a testület által kinevezett bírákból álló Fegyelmi Tanács az uniós jog szempontjából nem tekinthető független fórumnak, mivel a KRS tagjait a törvényhozó hatalom választja, és a tanács az igazságügyi miniszteren keresztül a végrehajtó hatalommal szoros kapcsolatban áll, így az erre vonatkozó, uniós joggal ellentétes nemzeti jog alkalmazását mellőzni kell.

Tovább növelte a feszültséget, hogy 2019. december 12-én – az Európai Bizottság és a nemzetközi jogászi szakma széleskörű tiltakozása ellenére – a Sejm olyan törvényt fogadott el, amely lehetővé teszi a bírák fegyelmi úton történő eltávolítását, ha kétségbe vonják a lengyel igazságügyi reform során létrehozott bíróságok és kinevezett bírák függetlenségét, akár egy előzetes döntéshozatali eljárásban az EUB felé intézett kérdés formájában. Emellett a törvény tovább szűkítette a bírói önigazgatási szervek beleszólási lehetőségét a kinevezési eljárásokba, egyúttal arra kötelezte a bírákat, hogy tegyenek nyilatkozatot saját egyesületi tagságukról. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a lengyel bírói egyesületek Európában korábban nem tapasztalt harciassággal szállnak szembe a kormányzat reformtörekvéseivel. A jogszabály kihirdetését követően az új jogszabály alapján több bíróval szemben fegyelmi eljárás is indult.

A bírói függetlenség és az uniós jog

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi köze van az Európai Uniónak ahhoz, hogy egy tagállam milyen módon szabályozza saját bíróságainak működését, bíráinak kinevezését vagy felmentését. Elsőre ez olyan belügynek tűnik, amely tekintetében a tagállamok nem mondtak le szuverenitásukról, azaz arról a jogról, hogy szabadon választott képviselőik útján maguk alakíthassák ki nemzeti intézményrendszerüket és eljárásaikat.

Kezdetben az Európai Közösségnek valóban nem voltak olyan hatáskörei, amely alapján erre lehetőség lett volna, hiszen a tagállamok ekkor még kizárólag a gazdasági együttműködés intézményrendszereként tekintettek erre, és elsődleges céljuk az egységes belső piac létrehozása volt a hosszú távú béke és lehető legnagyobb gazdasági prosperitás érdekében. A közös intézményrendszer – így a Luxemburgi Bíróság is – afelett őrködött, hogy a tagállamok ne gördítsenek akadályokat (pl. protekcionista jogalkotással) az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása elé. A Lisszaboni Szerződés azonban alapvető változást hozott ebben, mivel a közösségi jog szintjére emelte a bel- és igazságügyi együttműködést, ezzel erre a területre is kiterjesztette az uniós jog nemzeti szabályokkal szembeni elsőbbségét.

A tagállamok igazságügyi együttműködésének a mozgatórugója a tagállami határozatok kölcsönös elismerésének elve, amely lehetővé teszi, hogy bármely tagállam bírósága által meghozott határozat a többi tagállamban végrehajtható legyen. Ez ugyanis egyáltalán nem természetes: a kölcsönös elismerés hiányában az ítéletek végrehajtása az országhatáron kívül igencsak nehézkes, sok esetben nem jogi, hanem diplomáciai vagy politikai kérdések mentén dől el. Gondoljunk csak bele, milyen hosszadalmas – nem egyszer lehetetlen – egy kiadatási eljárást lefolytatni egy EU-n kívüli országból még akkor is, ha súlyos bűncselekmény miatt folytatnak eljárást a magyar hatóságok.

A kölcsönös elismerés elve úgy működik, hogy a bírák – egyfajta kölcsönös bizalom alapján – azt vélelmezik, hogy az Európai Unió minden tagállamában azonos anyagi és eljárásjogi feltételek mellett folynak az eljárások és születnek ítéletek. Ez az elv nemcsak büntető ügyekben működik, de ugyanúgy érvényesül a határon átnyúló fizetésképtelenségi és csődeljárásokban, munkajogi, kötelmi jogi, fogyasztóvédelmi vagy épp gyermekelhelyezési perekben. Az Európai Unió polgáraiként elképzelhetetlenül sok határon átnyúló jogviszonyba kerülhetünk, így nem túlzás azt állítani, hogy tulajdonképpen a kölcsönös elismerés elve teszi jogilag is működővé az Európai Uniót. Ez alapján lehet biztos az Unió minden polgára és az itt működő cégek, hogy nemcsak a mobil roaming díjak és a fogyasztói jogok, de a bírósági eljárások tekintetében is azonos elbánásban részesülnek.

Nézzük meg alaposabban, valójában mi húzódik meg ezen elv mögött! A tagállamok a kölcsönös elismerés elvével azt szerették volna elérni, hogy a bírák ne vonják kétségbe, hogy a másik tagállamban törvény által felállított, független és pártatlan bíróság hozta meg az ítéletet. Ne vizsgálják azt se, hogy a másik ország hatóságai nem alkalmaznak-e kínzást vagy nem lesz-e kitéve az eljárás alatt álló személy embertelen bánásmódnak. Ne kérdezzék meg, hogy a másik országban olyan cselekmény miatt folyik az eljárás, amely a törvény szerint már annak elkövetésekor is bűncselekménynek minősült. Fel se merüljön, hogy a másik országban esetleg bírói döntés nélkül tartanak fogva valakit a hatóságok vagy nem egy független igazságügyi hatóság rendelte el valakinek az elfogását.

Mi az alapja ennek a bizalomnak? Az Európai Unió történetének fontos eseménye volt az Alapjogi Charta elfogadása. Az emberi jogi dokumentum 2009. december 1. napjával az uniós jog részévé vált. Az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkének (1) bekezdése értelmében a Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint az Alapító Szerződések. Miután a tagállamok ezt elfogadták, az EU alapjogi katalógusa ugyanúgy a nemzeti jognak a részévé vált, mint saját tagállami alkotmányaik rendelkezései. Az Alapjogi Charta 47. Cikke a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog részeként biztosítja, hogy „mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja.”

Ne legyenek illúzióink, noha a tagállamok ratifikálták az alapvető jogokat, ez mégsem jelenti egyúttal, hogy ez a gyakorlatban mindig teljeskörűen érvényesül. A lengyel Alkotmány most is kimondja, hogy a bíróságok önálló hatalmi ágat alkotnak és függetlenek a többi hatalmi ágtól, mégis hatalmas felbolydulást okozott a 2017-es igazságügyi reform, és alapjaiban kérdőjelezte meg a lengyel igazságszolgáltatás függetlenségét, noha az Alkotmány egyetlen passzusa sem változott. A kölcsönös bizalom vélelme és a valóság között nem egyszer alakult ki feszültség az utóbbi időszakban, amit az is mutat, hogy számos olyan ügy volt az EUB előtt, amikor egy tagállam bírája megkérdőjelezte saját vagy egy másik tagállam nemzeti szabályozását és gyakorlatát az alapvető jogok biztosítása tekintetében, és vonakodott elismerni a másik ország bírói határozatát. 

Az Aranyosi és Căldăraru ügyben például a magyar és román bíróság által kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló eljárásokban merült fel kérdésként, hogy átadhatóak-e terheltek ezen országoknak, ha a büntetés-végrehajtási intézetek nem tudnak olyan fogvatartási körülményeket biztosítani ezekben az országokban, amely nem fogja megsérteni a kínzás és embertelen bánásmód tilalmát. Addigra ugyanis már több ügyben is megállapította az Emberi Jogok Európai Bírósága az egyezménysértést a túlzsúfolt börtönök miatt. Lengyelországhoz visszatérve, hasonló kérdés merült fel az L.M. ügyben, amikor az ír bíró azon okból vonakodott eleget tenni egy lengyel bíróság által kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásának és a terhelt átadásának, mert a nemzetközi kritikák fényében felvetődött benne, hogy Lengyelországban az igazságszolgáltatás függetlenségét érintő rendszerszintű hiányosság miatt alapvetően nem biztosított a tisztességes eljárás. Érdekes talán, hogy pont ezekben az ügyekben az EUB nem nagyon lazított a kölcsönös elismerés elvén, és nagyon szigorú feltételek meglétéhez kötötte az átadás megtagadásának lehetőségét. Fontos azonban, hogy ki sem zárta annak lehetőségét, hogy amennyiben az alapvető jogok megsértése az adott konkrét ügyben bizonyítást nyer, és az máshogy nem orvosolható, a nemzeti bíró megtagadhatja a másik tagállam uniós hatályú döntésének a végrehajtását.

Nem az L.M. ügy volt az egyetlen, amelyben az EUB a bírói függetlenség kérdését boncolgatta. 2018. február 27-én az Associação Sindical dos Juízes Portugueses v Tribunal de Contas ügyben a portugál Számvevőszék azt a kérdést tette fel az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzésében, hogy a portugál bírák illetményének csökkentése nem ellentétes-e a bírói függetlenség Alapjogi Chartában is megjelenő elvével. A később önmaga által is több alkalommal visszahivatkozott döntésében az EUB úgy foglalt állást, hogy a túlzott költségvetési hiány megszüntetésével összefüggésben egy európai uniós pénzügyi támogatási programhoz kapcsolódó, bírákat is érintő általános, nem diszkriminatív bércsökkentéssel a portugál kormány a bírói függetlenséget nem sértette meg. Ugyanakkor azt is kimondta elvi éllel, hogy a bírói függetlenség fogalma feltételezi, hogy az érintett fórum teljesen autonóm módon gyakorolja a feladatkörét, nem áll hierarchikus kapcsolatban más szervvel, nem kaphat utasításokat, ezáltal védett a külső beavatkozással vagy nyomással szemben. Ennek pedig az is része, hogy a bírák olyan szintű illetményben részesüljenek, amely az általuk ellátott feladatok jelentőségével összhangban áll, azaz a megfelelő bírói illetményt a bírói függetlenség lényegi biztosítékaként ismerte el.

Nem egy tagállami bíróságtól érkezett előzetes döntéshozatali kérdés, hanem az Európai Bizottság által indított kötelezettségszegési eljárás keretei között vizsgálta az EUB, hogy a lengyel Legfelsőbb Bíróság tagjainak előrehozott nyugdíjazása összeegyeztethető-e a bírói függetlenség elvével. Hasonló kérdésben hozott döntést 2012. november 6-án Magyarország vonatkozásában a bírói fórum, amelyben az életkoron alapuló, elérni kívánt célokkal arányban nem álló eltérő bánásmód miatt az uniós jogot sértőnek tekintette a bírói felső korhatár 70 évről 62 évre történő leszállítását. Ehhez hasonlóan a Lengyelország vonatkozásában 2019. november 5-én meghozott EUB ítélet kifogásolta azt a gyakorlatot is, hogy az igazságügyi miniszter diszkrecionális döntéssel felmentést adhatott a kötelező nyugdíjazás alól, és nők esetében 60, férfiak esetében 65 év felett is meghosszabbíthatta a bírák szolgálati jogviszonyát. Az EUB szerint ez sértette a bírák elmozdíthatatlanságának elvét.

A bírói függetlenség és a magyar jog

Ahhoz, hogy eldönthető legyen, hogy más módon értelmezi-e a bírói függetlenséget az Európai Unió és Magyarország Alaptörvénye, fontos tisztába tenni, hogy voltaképpen mit is jelent a bírói függetlenség. Dr. Varga Zs. András az EUB döntés kapcsán 2020. április 10-én publikált véleménycikkében a bírói függetlenséget elsősorban a bírói hatalmi ág politikai semlegességének és a bíróság jogalkalmazói szerepének horizontjában értelmezi. Álláspontja szerint a bírói függetlenség nem privilégium és nem is korlátlan. „A bíróságokat meg kell kímélni a politikai hatalmi ágak befolyásától”, ugyanakkor „a bírák sem vehetnek részt a hatalmi vetélkedésben, le kell mondaniuk a politikai hatalomról.” A függetlenség korlátját abban látja, hogy „a bíró értelmezése során nem szakadhat el a jogszabályok szövegétől. A korlátlan jogértelmezési szabadság a bírói hatalmat egyoldalúan a jogalkotó hatalom fölé emelné. Innen pedig már csak egy lépés az, ha a bíróknak formálisan is megengedjük a jogszabályok figyelmen kívül hagyását.”

Magam is egyetértek azzal az alapvetéssel, hogy a bírói függetlenség nem a bírák privilégiuma, azonban az nem is valami homályos államcél, amelyre a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak jószándékúan törekednie kell, hogy hellyel-közzel kímélje meg a bírákat a politikai befolyástól. A bírói függetlenség a tisztességes eljáráshoz való jog immanens része, nem a bírák előjoga, hanem a jogkereső állampolgárok és jogi személyek alapvető emberi jogának része. Az Alaptörvény XXVIII. cikke értelmében „mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.” Ez gyakorlatilag szó szerint megegyezik az Alapjogi Charta 47. cikkével és az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikk (1) bekezdésével.

A bírói függetlenségnek – álláspontom szerint – nem a bírák jogalkalmazói alávetettsége a lényegi eleme. Ezzel ugyanis a törvényhozó hatalom teljes és totális szupremációjához jutnánk el, amelynek az alapvető emberi jogok sem szabnak korlátot. Talán elegendő emlékeztetni arra, hogy a 20. század során több olyan sötét korszak volt a magyar történelemben, amikor a formálisan érvényes, de a nemzetközi joggal és nemzetközi jog általános elveivel alapvetően ellentétes jogszabályok végrehajtásában bírák is közreműködtek. A zsidótörvények, a kényszerkitelepítésekről vagy az egyházak üldözéséről szóló jogszabályok az adott jogrendben formálisan érvényes jogi aktusok voltak, amelyek végrehajtásához szükség volt a (nem független) bírákra is. 

A bírák politikai tevékenységének tilalma álláspontom szerint nem a befolyásmentesség záloga vagy ellenértéke, hanem a függetlenség és a pártatlanság elvárt látszatának a része. Ha egy bíró nyilvánosan közli politikai véleményét vagy felfedi pártpreferenciáját, akkor joggal merül fel az ügyfelekben, hogy nem befolyásolja-e őt a politikai meggyőződése a rá kiosztott ügyekben való döntéskor. A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvény úgy fogalmaz, hogy a bíró nem folytathat politikai tevékenységet; ezt egyébként nemzetközi dokumentumok is hasonlóan írják elő (pl. a Bangalore alapelvek). Az, hogy a politikai tevékenység pontosan mit jelent, a fegyelmi bíróságok gyakorlatából és a bírói etikai döntésekből ismerhető meg. 

A bírák 2014-ben elfogadott Etikai Kódexe úgy fogalmaz, „a bíró politikai tevékenységet nem végez, nem vesz részt politikai gyűléseken és rendezvényeken, nyilvánosság előtt tartózkodik a politikai jellegű megnyilvánulásoktól.”  Az Országos Bírói Tanács az Etikai Kódex elfogadását követően maga is adott ki értelmező állásfoglalásokat, amelyekre ugyan nem volt nevesített hatásköre, így ezek az OBT által 2018-ban hatályon kívül helyezésre kerültek, mégis ide kívánkozik az első ilyen döntés idézése, amely éppen a politikai tevékenység tilalma kapcsán fejtette ki a következőket: „A véleménynyilvánítás, a gyülekezés és egyesülés szabadsága a bírót is megillető alapjog, ugyanakkor a bírák közjogi státusa, politikai függetlenségének követelménye és a közérdek szolgálata miatt magánemberként is mindenkor őrizniük kell pártatlanságukat, méltónak kell maradniuk hivatalukhoz. Önmagában nem etikátlan az, ha a bíró a törvényes keretek között szervezett rendezvényen vesz részt, ügyelnie kell azonban arra, hogy ne keltse ezzel bármely politikai vagy egyéb, szélsőséges irányzat iránti elkötelezettség látszatát, tartózkodnia kell továbbá attól, hogy viselkedése a közvéleményben vagy annak egy részében visszatetszés kiváltására legyen alkalmas.”

Bárhol is húzzuk meg a politikai tevékenység határait, az összeférhetetlenség semmiképp nem értelmezhető úgy, hogy a bíró, a bírói önigazgatási vagy érdekképviseleti testület nem szólalhat fel a bírói függetlenséget sértő törvénnyel vagy a bírákat jogtalanul befolyásolni kívánó intézkedéssel szemben. Ami ugyanis sérti a függetlenséget, az nem a bíró privilégiumait veszélyezteti vagy személyes önérdekét támadja, hanem az Alaptörvényt és a nemzetközi szerződésekben vállalt azon kötelezettséget sérti meg, amely szerint minden jogkereső személy számára tisztességes eljárást kell biztosítani. Ráadásul ne feledjük, hogy a bírói függetlenséget korlátozni kívánó hatalom éppen azt várja el a bíráktól, hogy a korlátozást csendben tűrjék, és szemet hunyjanak az alapvető jogok megsértése felett.

A bírói függetlenség lényegi kritériuma tehát nem a bírák elvárt hallgatása vagy alárendelt jogalkalmazói szerepe, hanem a jogalkalmazóként való befolyásmentessége. A bíróság szervezeti függetlensége azt feltételezi, hogy a bíró szolgálati jogviszonyába a kinevezéstől a szolgálati viszony megszűnéséig a törvényhozó és végrehajtó hatalom ne avatkozzon bele: ne gyakoroljon befolyást sem egyes bírák kinevezésére, sem előmenetelére, sem a szolgálati jogviszonyuk megszűnésére. Ugyanakkor pozitív kötelezettséget is ró az államra: biztosítania kell az igazságszolgáltatás rendszerének folyamatos és befolyásmentes működését. Ez utóbbiba tartozik a bírák integritásának védelme, a megfelelő illetmény, a szükséges költségvetés és nem utolsó sorban a bírói önigazgatás és érdekképviseletek zavartalan működésének biztosítása.

A bírák egyéni függetlensége úgy valósul meg, hogy a folyamatban lévő ügyekben biztosított a bírák befolyásmentes ítélkezése, ideértve a szervezeten belülről (pl. a bírósági vezetőktől) érkező befolyásolás kizárását is. A függetlenség nemcsak abból áll, hogy a bírót nem hívják fel telefonon a pártközpontból azzal, hogy az adott ügyben milyen ítéletet várnak, ennek része az objektív ügyelosztás, a bírák munkájának értékelési rendszere, valamint a bírák fegyelmi felelőssége is. Nyilvánvalóan nem lehet bírói egyéni függetlenségéről beszélni egy olyan rendszerben, ahol a bíróval szemben a hatalomnak nem tetsző ítéletek miatt fegyelmi eljárás indítható vagy az ilyen döntést hozó bíró elmozdítható. Ennek már a puszta lehetősége is azt eredményezi, hogy a bíró idomulni fog, nem a törvény, hanem az egzisztenciális félelmei alapján hoz döntést.

Ha a bírói függetlenség magyar jog szerinti értelmezését boncoljuk, nem mellőzhető a kitekintés arra, miként értelmezte az Alkotmánybíróság a bírói függetlenség egyes aspektusait. A 33/2012. (VII. 17.) AB határozatában az Alkotmánybíróság alaptörvényellenesnek találta a bírói felső korhatár 70 évről 62 évre történő leszállítását. Utalt rá, hogy az elmozdíthatatlanság követelménye a bírói függetlenség része, és a bírói függetlenség garanciarendszerében nagy jelentőséget tulajdonított a szervezeti és státusbeli biztosítékoknak. „A bírói függetlenség és önállóság törvények által körülbástyázott intézményes biztosítása megkérdőjelezhetetlen érték, az emberi és állampolgári jogok, valamint a jogállamiság érvényesülésének egyik fontos biztosítéka.” A bírói függetlenség része a személyi függetlenség. Ez azt jelenti, hogy a bíró nem utasítható, akarata ellenére nem bocsátható és nem mozdítható el a helyéről, csak sarkalatos törvényben meghatározott okokból és eljárás eredményeként. Az AB ezen határozata egyébként maga is hivatkozott a vonatkozó nemzetközi dokumentumokra, így például az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának CM/Rec(2010)12 számú ajánlására.

A 36/2013. (XII. 5.) AB határozatban az Alkotmánybíróság az OBH elnöke számára biztosított ügyáthelyezés lehetőségét nyilvánította alaptörvényellenesnek. Kimondta, hogy „az eljáró bíróságnak az OBH elnöke saját mérlegelésén alapuló kijelölése az Alaptörvénynek a tisztességes eljárás követelményét megfogalmazó XXVIII. cikke (1) bekezdéséből következő, a törvényes bíróhoz való jog sérelmét eredményezte, mivel a jogi szabályozás a pártatlan bíráskodás ún. objektív tesztjének nem felelt meg.” Ami miatt ez utóbbi döntés külön is érdekes, hogy az Alkotmánybíróság nem csupán az alaptörvényellenességet mondta ki, de azt is megállapította, hogy az ügyáthelyezések lehetősége egyúttal nemzetközi szerződésbe is ütközik.

Az Alkotmánybíróság fenti döntései is azt erősítik, hogy a magyar jog és a magyar alkotmányos hagyomány a bírói függetlenséget illetően nem ellentétes a nemzetközi szabályozással, hanem annak megfelel. Ha pedig a jövőben mégis szembe kerülne, akkor a megoldást az Alaptörvény Q cikk (2) bekezdésében kereshetjük: „Magyarország kötelezettséget vállalt arra, hogy a nemzetközi jogi kötelezettségek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.” Amíg tehát Magyarország az Európai Unió tagja, és az Emberi Jogok Európai Egyezményének részese, addig a szabályozásban és a gyakorlatban is biztosítania kell az igazságszolgáltatás független és befolyásmentes működését.

Ugyanígy, törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés (az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés) biztosítja a bírónak azt a jogot, hogy előzetes döntéshozatali kérdést terjesszen elő az EUB felé. Ezt a jogot nem korlátozhatja a nemzeti jogalkotás, de még a magasabb szintű bíróság sem, bár erre sajnos volt negatív példa a közelmúltban. Az sem kérdőjelezhető meg, hogy az uniós jognak a tagállami joggal szemben elsőbbsége van. Magyarország eddig soha nem is került olyan helyzetbe, hogy az EUB bármely döntését ne hajtotta volna végre.

A bírói függetlenségnek az is a lényegi része, hogy a bíró nem kötelezhető arra, hogy Alaptörvényt sértő törvényi rendelkezést alkalmazzon. Ilyet észlelve a bíró felfüggesztheti az eljárást, és az Alkotmánybírósághoz fordulhat. Ugyanígy része a bírói függetlenségnek az is, hogy az uniós jogot sértő törvény kapcsán kezdeményezheti az uniós jog értelmezését, ha pedig az uniós jog ellentétes a nemzeti joggal, utóbbi alkalmazását az Alaptörvény által is megengedetten mellőzheti. Ez nem hűtlenség vagy a nemzettel való szembefordulás, mert kizárólag ez következhet az Alaptörvény már említett rendelkezéseiből, amelynek védelmére – külön is nevesítve a tisztességes eljárást – a bírói eskü is kötelezi.

Magyarországon a gyakorlatban is biztosított az ítélkezés függetlensége, noha aggasztó jelek kétségkívül megjelentek az utóbbi pár évben. Ezek leginkább egyes fegyelmi eljárások kezdeményezésében, és az OBH korábbi elnökének vezetői kinevezések és megbízások, valamint bírói pályázatok terén folytatott átláthatatlan és kontroll nélküli gyakorlatában volt tetten érhető. Fontos azonban az is, hogy – ellentétben Lengyelországgal – Magyarországon az Országos Bírói Tanács tagjait nem az Országgyűlés, hanem maguk a bírák választják; más kérdés, hogy elegendő jogosítvánnyal rendelkezik-e a testület a bírói függetlenség hatékony védelme és az Országgyűlés által kinevezett OBH elnök felügyelete körében. Ellentétben Lengyelországgal, nálunk a szolgálati bíróság tagjait az OBT nevezi ki, így biztosított, hogy a bírák csak törvényes és tisztességes eljárásban mozdíthatóak el tisztségükből. A magyar bírák szabadon lehet érdekképviseleti testület tagjai, és nem kötelesek erről a bírósági vezetőknek beszámolni, bár meg kell jegyezni, hogy ebben a körben is láttunk szomorú ellenpéldát a közelmúltban. Magyarországon a bírákat átlátható pályázati eljárás útján választják ki, amely során egymás mellett érvényesül az előre meghatározott objektív szempontrendszer és a bírói önigazgatási testületek döntése, mindemellett továbbra is viszonylag nagy számban fordulnak elő olyan esetek, amikor bírói pozíciókat (különösen a magasabb szintű bíróságokon) nem pályázat útján töltik be. Ugyancsak meg kell jegyezni, hogy a magyar bírósági vezetők kezében továbbra is erős jogosítványok vannak, amellyel komoly befolyást gyakorolhatnak a bírákra és az ítélkezésre, és a bírói önigazgatás ezekkel a vezetői intézkedésekkel szemben továbbra is eszköztelen.

A bírói függetlenség értelmezésében a magyar alkotmányos hagyomány és a nemzetközi gyakorlat vagy az EUB legutóbbi döntése között nincs lényegi különbség. Az Alaptörvény és a korábbi alkotmánybírósági döntések, valamint a bírói etikára vonatkozó hazai szabályozás és gyakorlat éppen arra engednek következtetni, hogy amennyiben a magyar törvényhozás vezetett volna be a lengyel igazságügyi reformnak megfelelő szabályokat, nemcsak a magyar bírói kar és a magyar jogászság, de kellő következetesség mellett a magyar Alkotmánybíróság is ugyanarra a következtetésre jutott volna a bírói függetlenség hiányát illetően, amint azt az EUB tette a lengyel Fegyelmi Tanács esetében.