MAGYAR BÍRÓI EGYESÜLET
1122 Budapest, Tóth Lőrinc utca 6.

Dr. Molnár Andrea, a Győri Ítélőtábla bírájának tanulmánya a Győri Ítélőtábla jubileumi kötetében jelent meg, a tanulmány a XX. század elején keletkezett polgári peres iratok anyagát dolgozza fel:

 Dr. Molnár Andrea bíró, Győri Ítélőtábla: Másfél évtizedig magukra hagyott bíróságok - A valorizálás bírói gyakorlatának kialakulása az I. világháború és az 1928. évi XII. tc. kihirdetése közötti időszakban

  1. január 7-én Ján Ferenc zalaegerszegi lakos a házastársával egy házas ingatlant vásárolt a Zala Megyei Központi Takarékpénztártól. A szerződő felek a vételárat 50 000 koronában határozták meg, és abból a vevők 10 000 koronát nyomban megfizettek. Kötelezték magukat arra, hogy 40 000 korona vételárhátralék után félévi részletekben, mindenkor január 2-án és július 1-jén 6,5% kamatot fizetnek, magát a tőkét pedig 1900. évtől kezdve 1904. évig bezárólag, mindenkor január 2-án fizetendő évi 1000 koronás, 1905. évtől kezdődően 1909. évig bezárólag évi 2000 koronás részletekben törlesztik, a hátralékos 25 000 korona tőkét pedig az eladót és a vevőket egyaránt megillető, mindenkor január 1-jén vagy július 1-jén gyakorolható, és az 1910. január 1. nappal kezdődő előzetes félévi felmondás után fizetik meg.

A 40 000 korona tőketartozásból a vevők 1923. január 3. napjáig csak 14 000 koronát teljesítettek. Ekkor a tartozásukat fél évre felmondták, majd a felmondási idő elteltével felajánlottak 36 000 koronát az eladónak.

A pénzintézet nem fogadta el a felajánlást, és pert indított a vevőkkel szemben a vételárhátralék megfizetésére. Keresetében – a korona időközbeni értékromlását figyelembe véve – 48 000 000 koronának 0.03-as zürichi árfolyamon való megfizetésére kérte kötelezni az alpereseket. A pert elsőfokon a Zalaegerszegi Királyi Törvényszék, másodfokon a Győri Királyi Ítélőtábla tárgyalta, és felülvizsgálati kérelem folytán a Magyar Királyi Kúria is eljárt az ügyben.[1]

 A pénzromlással összefüggésben a fentihez hasonló perek ezrei indultak az országban, így a Győri Királyi Ítélőtábla területén is. E jogvitákban a bíróságoknak arról kellett állást foglalniuk, hogy a pénztartozásoknál a korona első világháborút követő elértéktelenedését figyelembe lehet-e venni, ha igen, mely tartozásoknál, milyen módon és milyen mértékben.

 A korona inflációja

A korona az Osztrák-Magyar-Monarchia területén 1900. január 1-jétől[2] lett a törvényes fizetőeszköz. Értékét az 1892. évi XVII. tc. állapította meg, kimondva, hogy a korona aranyalapú valuta, és a forgalomban lévő pénzmennyiség legalább 40%-át nemesfémekkel és értékálló devizákkal kell fedezni.[3] Értéke az 1912-13-as balkáni háborút közvetlenül megelőző időszakig viszonylag stabil volt.[4]

A hadikészülődés és azt követően a világháború következtében azonban a költségvetés deficitje nőtt, állandósult az áruhiány és az árak meredeken emelkedtek. A világháború kirobbanásakor felfüggesztették a korona 40%-os fedezettségét, valamint az Osztrák–Magyar Banknak azt a kötelezettségét, hogy gondoskodjon a korona más aranyalapú valutákkal szembeni értékállóságáról. Ezenfelül az állam a növekvő háborús kiadásokat a bankóprés gyorsuló működtetésével egyenlítette ki. Mindez felpörgette az inflációt. Egyre kevesebb áru volt az országban és egyre több pénz, így a korona elértéktelenedett. A forgalomban lévő pénz mennyisége csak a háborús évek során több mint 13-szorosára nőtt. Az Osztrák-Magyar-Monarchia széthullását követően a tovább gyorsuló infláció jeleként egyre nagyobb címletű bankjegyek kerültek forgalomba, és 1923-ban már kiadták az 1 millió koronás papírpénzt is.[5] Míg 1912. decemberében Stern József budapesti kereskedőnél egy „elegánsan hímzett” női ing és nadrág 4.25 koronába került, ugyanezért 1922 decemberében már 2950 koronát kellett nála fizetni.[6] 1914 decemberében egy kiló kenyér 48 fillérbe, 1922 júniusában már 34-38 koronába került.[7]

 A pénzromlás számos magánjogi problémát okozott. A korábban megállapított járadékok, nyugdíjak, kártérítési összegek, a lejárt, de még nem teljesített vagy végre nem hajtott pénztartozások vásárlóértéke a töredékére zsugorodott. Az infláció nyertesei közé tartoztak viszont a hosszú lejáratú hitelek adósai, akik a felvett kölcsönöket valorizálás – a pénz értékcsökkenése okozta veszteség kiegyenlítése – nélkül törlesztették. Dr. György Ernő, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés (OMKE) ügyésze az OMKE 1923. július 25-i ankétján, amelyet a pénzügyminiszter felhívására, a kereskedelem álláspontjának tisztázására tartottak, így foglalta össze a kialakult helyzetet: „A pénz megszűnt stabil értékmérő lenni, mely közös nevezőre hozza a gazdasági élet javait. (…) Az idők folyamán (…) kétségtelenné lett, hogy a gazdasági élet alanyai két nagy csoportba oszthatók: az egyik, melyik eladott, a másik, melyik vett, az egyik, amely hitelt nyújtott, a másik, amelyik kölcsönt kapott. Az első, amelyik tönkrement, a másik, amelyik meggazdagodott.”[8]

 Az infláció okozta magánjogi jogviták rendezésének joggyakorlata

 Az elméleti és gyakorlati jogászok többsége a pénzromlás okozta magánjogi viták rendezésére már a háború alatt is, majd azt követően egyre sürgetőbben átfogó jogszabályi rendezést követelt, de voltak kivételek is. Dr. Lőw Lóránt budapesti ügyvéd kifejezetten ellenezte a „törvényhozási beavatkozást” arra hivatkozással, hogy „a lüktető élet hívó szavának, égető szükségének a bíró, aki kora ütőerén tartja kezét, nem tud tartósan ellenállani”, és a bírói gyakorlat egyedül, a kormányzat és a törvényhozás beavatkozása és támogatása nélkül is képes kidolgozni az infláció következményeire „irányadó alapgondolatot”. Véleménye szerint, „aki a magyar felsőbírósági gyakorlatnak ezt az erőpróbáját érdeklődéssel, kedvteléssel, gyönyörűséggel követte, aki elfojtott lélekzettel figyelte, hogy a bölcs konzervativizmus, amely minden állami életnek fenntartó alapja, mint mérkőzik a változó társas gazdaság exigentiáival, aki az egészséges fejlődés eddigi pályájában felfedezte a további fejlődés útirányát, az már úgyszólván esztétikai szempontból is sajnálkozással kell, hogy a törvényhozás beavatkozását fogadja”.[9]

A törvényhozási beavatkozás azonban – nem Lőw Lóránt kívánságának helyt adva, hanem alapvetően az állam gazdasági érdekei miatt – elmaradt.

Bár az országgyűlés már 1912-ben törvényt alkotott a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről, és az 1914-ben megszületett ún. moratóriumrendelet[10] is megpróbálta kezelni az instabil jogi helyzetet, az 1924. évi X. törvénycikk pedig intézkedéseket írt elő a korona értékcsökkenésének meggátlására, ezek a jogszabályok nem orvosolták a szolgáltatások pénzromlás következtében megbomlott egyensúlyából adódó problémákat. Sőt az 1921. évi XIV. törvénycikk a pénzromlás már igen előrehaladott stádiumában még mindig a „korona=korona” elvét szögezte le. Amikor egyes követelések tömeges és teljes elértéktelenedése miatt már nem volt tovább halasztható az átértékelés, akkor az 1926. évi XVI. törvénycikkel valorizálta a törvényhozás a magánalkalmazottak nyugdíját, özvegyeik és árváik ellátási járandóságát, rendeleti úton pedig szabályozták pl. a lakás-, patika-, bánya-, halászati béreket és haszonbéreket, de átfogó, az egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről szóló törvény csak 1928-ban[11] született.[12] Ezért írott, tételes és teljes jogi szabályozás hiányában a megoldás valóban a bírói gyakorlatra maradt.

 A törvényes fizetési eszköz gyanánt szolgáló pénznemek elértéktelenedésére számos esetet ismer a történelem, arra azonban alig volt példa, hogy jelentős elértéktelenedése után még huzamos ideig az elértéktelenedett pénzegység maradjon a törvényes fizetési eszköz,[13] ezért a bírák hasonló válsághelyzetre vonatkozó kialakult gyakorlathoz nem tudtak visszanyúlni. Ez jelentősen eltérő tartalmú ítéletekhez vezetett, ami miatt a jogbizonytalanságot és az eljárások elhúzódását rótták a bíróságok terhére.

Dr. Blau György budapesti ügyvéd szerint: „Nem csoda, hogy a különböző tanácsok eltérései, egyugyanazon tanács felfogásának gyors fejlődései és néha visszafejlődései mellett úgyszólván lehetetlenség egy meginduló per esélyeit kellően mérlegelni. Minden perben van bizonytalansági elem, de ezen a téren a bizonytalanság a végtelenbe nő.”[14] Ugyanő azt is feltételezte, hogy a bírák az átértékelt marasztalási összegek meghatározása során nem folytatnak majd le mélyreható vizsgálatot. „Nem ismeri igazából bíróságaink művészetét az, aki azt hiszi, hogy tényleg végtelen vizsgálatokba fognak veszni. A reménytelen kibogozás helyett már eddig is sokszor látunk a döntvényekben bravúros gordiusi vágásokat. Könnyen alkalmazható expedienseket a bíróság eddig is talált, s ezekből sokszor jól fungáló sablon-elintéződések fejlődhetnek” – vizionálta.[15]

Dr. Lőw Tibor budapesti törvényszéki tanácselnök elismerte a gyakorlat bizonytalanságát, rámutatva arra, hogy a „polgári per sosem volt hasonló valamely matematikai feladat megoldásához” és „a háború kitörésével kezdődő gazdasági válságok sorozata folytonos változatosságában új tartalmat adott a gazdasági élet régi formáinak és ezzel járt az, hogy a bíróságoknak soha nem ismert mértékben kellett a jogelvek értelmezésének és a subsumptionak kérdéseivel foglalkozni. (…) A bírónak mind kevésbé állnak rendelkezésére általános érvényű jogtételek s mind többet kell foglalkozni néki az egyes eset követelte méltányos megoldással”.[16] Arra is hivatkozott, hogy a perek sokasága, ebből eredően elhúzódása a krízis kiváltotta anyagi jogi válságból ered, emiatt az elsőfokú bíróságok új utakon járnak, és a felsőbb bíróságok irányító funkciója kevéssé érvényesül, hiszen mire a felsőbb bíróság állást foglalhat valamely problémát illetően, az alsóbb fokú bíróság már új kérdések előtt áll. Azt is kifejtette, hogy minél bizonytalanabb a perek eredménye, annál több a jóhiszemű, de a rosszhiszemű pereskedő is, mert a megfelelő jogi tételek hiánya vagy lassú kifejlődése a tartozások teljesítésének meghiúsítására vagy elhúzására is használható.[17] Kitért arra is, hogy a helyzet orvosszereit sokan a perrend reformjában keresik, de az eljárási szabályok megváltoztatása nem gyógyítja azt a betegséget, amelyből a polgári per fenti bajai erednek.[18]

A bíróságok kezdettől azt az elvet képviselték, hogy indokolt az infláció miatt kialakult értékeltolódás orvosolása, de annak módjában, és abban, hogy mely követeléseknél kerülhet erre sor, nem volt egységes a bírói gyakorlat. Egyes bíróságok a követeléseket vagy egyes követeléseket teljesen vagy részben átértékelték (felértékelték, valorizálták), más bíróságok ezt az igényt alaptalannak tartották, és helyette – esetenként – a gazdasági lehetetlenülés jogkövetkezményeit alkalmazták.

A magánjogi jogviszonyok hitelezőnek minősülő szereplői[19] túlnyomórészt a valorizációt igényelték. Ez az elv azon az alapon nyugszik, hogy a papírkorona értéke elszakadt az aranykorona értékétől, azzal nem egyenlő, annak már csak elenyészően csekély töredéke, és a kötelem megtartása mellett ezt az értékeltolódást egyéb értékmérőhöz való viszonyítással kell kiigazítani. Értékmérőként a koronánál értékállóbb „képzeleti egység”[20] (pl. zürichi jegyzés, arany, búza, föld) alkalmazását tartották szükségesnek. A legkézenfekvőbb állandó értéknek az arany kínálkozott, annak ellenére, hogy értéke az I. világháborút követően kevésbé volt stabil. A világpiacon a háború alatt és közvetlenül utána az áruindex 50-60%-os drágulást mutatott aranyban, vagyis az arany elvesztette értékének 1/3-át. Magyarországon viszont az áruindex sokáig esett aranyban, és csak az 1920-as évek elején kezdte ismét megközelíteni a háború előtti értéket. Probléma volt az arannyal kapcsolatban az is, hogy nem volt hivatalos jegyzése, illetve amennyiben volt (Napoleon d'or), az nem mindig volt reális.[21]

A svájci frank (mint legközelebbi stabil valuta)[22] is megfelelő viszonyítási alapnak mutatkozott, de ez sem volt minden időszakban arányos értékmérő. 1923. január 1-től 1924. január l-ig pl. a zürichi jegyzés 21 egész 3/4-ről 3-ra csökkent, azaz kb. 7 és félszeres valorizációs szorzószámot mutatott, holott ugyanezen idő alatt a belföldi drágulás 20 és félszeres volt.[23] A búza sem volt teljesen megbízható értékmérő, mert az ára a forgalomtól és a terméseredménytől is függött.[24] Az állandó értéknek javasolt egységek tehát nem voltak tökéletesek, de bármelyik jobb volt, mint a papírkorona, és a bíróságok többet alkalmaztak is közülük.[25]

Felmerült olyan álláspont is, hogy nem kell egy általános értéktartóra építeni az egész valorizációs rendszert, hanem az esetek egyes kategóriáit más-más, mindegyiket a neki legmegfelelőbb mértékkel kell valorizálni. Sőt volt olyan felfogás is, hogy minden egyes konkrét esetben külön meg kell keresni az ahhoz legjobban illő értékmérőt.[26] A gazdasági lehetetlenülés jogkövetkezményeinek alkalmazását szorgalmazók a fentiekkel szemben a (papír)korona = (arany)korona érvre támaszkodtak, és arra hivatkoztak, hogy a viszonyok változása a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás értéke között az egyik fél előnyére és a másik fél hátrányára előre nem látott és előre nem láthatott, nagymérvű és aránytalan eltolódást idézett elő, amely a kötelem megszűnéséhez és kártérítési kötelezettséghez vezetett.

Dr. Frigyes Béla budapesti ügyvéd megkísérelt a két elmélet között hidat verni. Véleménye szerint az infláció következményeinek orvoslására alkalmazott gazdasági lehetetlenülés nem megfelelő fogalom. Gazdasági lehetetlenülés ugyanis akkor áll elő, ha a szerződéskötés óta a viszonyok olyan lényeges, előre nem látható változást szenvedtek, hogy a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között feltűnő, az ügyletkötésnél számba vehetett mértéket messze túlhaladó aránytalanság mutatkozik. Amit azonban a bíróságok gazdasági lehetetlenülés elnevezés alatt tárgyalnak, az nem a lehetetlenné válás fejezetébe tartozik, hanem a kötelmi jog centrális problémájának, a szerződési kötelezettség hatályának és hatásának kérdéséhez vezet, és elvi magja abban foglalható össze, hogy egy bizonyos ponton túl a szerződési kötelem elveszíti erejét. Úgy vélte, hogy az adós „nem minden poklokon keresztül, et si fractus illabitur orbis” köteles állni a szavát és megvalósítani a szerződésileg megszabott eredményt, hanem a kockázatnak és a viselendő áldozatnak csak olyan mértékét köteles vállalni, amely nem haladja túl lényegesen a kockázatnak és az áldozatnak azon mértékét, amellyel az ügyletkötéskor a forgalom átlagos felfogásához viszonyítva nagy előrelátással, nagy gondossággal és a kedvezőtlen esélyek számbavételével számolhatott. Ha a szerződést csak ezen előrelátható mértéknél sokkal súlyosabb áldozatok árán lehetne teljesíteni, az adós csak ezeket a megfelelő áldozatokat köteles viselni.

Kifejtette, hogy ez az elv kétféleképpen érvényesülhet, vagy úgy, hogy a teljesülés alól mindkét fél felszabadul, és az adós az áldozatok „megfelelő” mértékéhez igazodó kártérítésre, kártalanításra köteles, vagy úgy, hogy az adós teljesít ugyan, de az ellenszolgáltatást oly mértékben kell felemelni, hogy a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között a fentebb meghatározott mértéken túlmenő aránytalanság kiküszöböltessék. Szerinte ennek az elvnek – amelyet helyesebbnek ítélt a szerződési kötelezettség korlátozottságának nevezni – egyik tipikus alkalmazási esete a valorizálás. Elismerte, hogy egy szempontból eltér ez az eset a gazdasági lehetetlenülés megszokott tényállásától, abban, hogy valorizáció esetén az egyik, a nem pénzszolgáltatással tartozó fél már teljesített, míg a gazdasági lehetetlenülés egyéb megszokott tényállása esetén a teljesítés vagy egyik részről sem történt meg, vagy nem történt meg a nem pénzbeli szolgáltatással tartozó fél részéről. Ezt azonban a lényeget nem befolyásoló különbségnek vélte. Álláspontja szerint a valorizálás fentiek szerinti módon a gazdasági lehetetlenülés elvei alá helyezésével csak az nem fog tudni megbarátkozni, aki az ún. gazdasági lehetetlenülésben – annak szerencsétlen elnevezése folytán – tényleg lehetetlenülést lát. [27]

Arra is hivatkozott, hogy „élesen szemünk előtt kell tartani, hogy pénzösszeg és pénzérték nem azonos fogalmak és ezért egymással fel nem cserélhetők. Ha a pénzösszeg és csereérték útjai különválnak és a kettő között a szerződést értelmező bírónak választani kell, úgy nem szabad a célt, az értékszolgáltatást, a pusztán kifejező eszköz gyanánt szolgáló pénzösszegnek feláldoznia. A felek szerződési akarata csak úgy valósul meg, ha az adós nem a pénzjegyek bizonyos mennyiségét, hanem a kötelezett értéket szolgáltatja.”[28] Érveivel – bár a gazdasági lehetetlenülés alkalmazást sem vetette el – a valorizálást sürgetők táborát erősítette.

A valorizálás híve volt dr. Ribáry Géza ügyvéd is, aki szerint a problémát úgy lehet kiküszöbölni, ha a pénz értékmérőként tovább funkcionál, de fizetési eszközként olyan tárgyat alkalmaz a bíróság, amely az értékállandóságát nagyjából megtartotta.[29] A Budapesti Ügyvédi Kamara is a valorizáció mellett tette le a voksát, és ennek érdekében 1924 januárjában felterjesztéssel is fordult az igazságügy-miniszterhez, sérelmezve, hogy „a jogélet ez új égető kérdéseinek megoldására a törvényhozás vagy egyáltalában nem, vagy csak igen későn vállalkozott; a feladat nagyobb részének teljesítését a bírósági joggyakorlatnak kellett megkísérelnie”. A budapesti ügyvédek kifejtették, hogy mindennemű pénztartozás valorizálása „jogi és gazdasági életünkben egykönnyen át nem tekinthető káros bizonytalanságra vezetne. De nem tehetjük magunkévá azt a konklúziót, hogy az okból a pénzérték hanyatlásának figyelembevételéről a magánjogban ott is lemondjunk, ahol azt tárgyilag megokoltnak ismertük fel; ellenkezőleg: annak a szükségét ismerjük fel ebből, hogy megkereshessük azt a határvonalat, amelyen kívül a pénzérték hanyatlását a magánjog nem veheti figyelembe”.[30] Szükségesnek látták, hogy a bíróság a marasztaló ítéleti rendelkezést ne bizonyos koronaösszegben, hanem valamely, a jogviszony tartalmának vagy természetének megfelelő értékét tartó értékmérőben fogalmazza meg. Rámutattak arra, hogy „számos felsőbírósági ítélet már eddig is helyesen, bizonyos mennyiségű búzának a fizetés napja szerinti értékében vagy annyi koronában marasztalta az adóst, amennyi a fizetés napján jegyzett árfolyam szerint például bizonyos svájci frank összegnek megfelel. Az alsóbíróságok egy részének az ilyen állandó értékű ítéleti marasztalástól való idegenkedése azonban kívánatossá teszi, hogy a királyi Kúria teljesülése az ilyen állandó értékű marasztalás lehetőségét kimondja.”[31]

Gazdasági lehetetlenülés

A Kúria azonban kezdetben idegenkedett a valorizáció alkalmazásától, és az első világháború harmadik évétől a gazdasági lehetetlenülésre vonatkozó joggyakorlat alkalmazásával, annak tényállása bővítésével próbálkozott.

Dr. Almási Antal királyi ítélőtáblai bíró az első világháború előtti joggyakorlatot is elemző könyvében[32] tényként még arra a megállapításra jutott, hogy a gazdasági lehetetlenülés az adós olyan helyzete, amelyben a szolgáltatást csakis aránytalan, és az ő tönkretételét veszélyeztető túlságosan nagy anyagi áldozatok árán teljesítheti. Joghatása pedig az, hogy az adóst a kötelemből ráháruló kötelezettség alól felszabadítja, és az ezáltal beállt kárt vagy hasznot a szerződő felek között megosztja.[33]

A gazdasági lehetetlenülést a bírói gyakorlat utóbb az ingatlanra, sőt a tevésre vonatkozó szolgáltatásokra is alkalmazta, majd elfogadta a hitelező gazdasági lehetetlenülésre történő hivatkozását is. A Kúria ejtette azt a korlátot is, amely szerint az aránytalan szolgáltatásnak az adós vagyoni romlását vagy legalábbis annak veszélyét kell előidéznie. Megelégedett már azzal is, ha az ügyletkötést követően a pénzromlás a felek gazdasági egyenlőségét előre nem látható módon felborította, és az egyik félnek aránytalan kárt, míg a másiknak aránytalan előnyt okozott.[34] A 25%-ot meghaladó áremelkedést a Kúria már ilyennek értékelte.[35]

A bírói gyakorlat tehát a lehetetlen szolgáltatás fogalmi körét kiterjesztette az olyan szerződésekre is, amelyeknél maga a szolgáltatás a szó szerinti értelemben nem vált lehetetlenné, de a gazdasági viszonyokban beállott változások, különösen pedig a pénz vásárlóképességének (belső értékének) csökkenése és az egyes vagyontárgyak értékének emelkedése a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás értéke között az egyik szerződő fél előnyére és a másik hátrányára előre nem látott és előre nem is láthatott nagymérvű és aránytalan eltolódást idézett elő. Ezen az alapon a Kúria indokoltnak ítélte gazdasági lehetetlenülés okából mentesíteni az adóst a teljesítés kötelezettsége alól, sőt a kártérítés alól is, ha a teljesítés az adós hibája nélkül, tőle nem függő olyan okból vált gazdaságilag lehetetlenné, amelyért nem tehető felelőssé.[36]

A Kúria 1923. március 17-én meghozott 26. számú polgári jogegységi döntvénye szerint, ha az ingatlanra vonatkozó vételi jog gyakorlására nyitva álló időben a szerződés tárgyának értéke a forgalmi viszonyok előre nem látott alakulása folytán aránytalanul emelkedett, a tulajdonos az eladás kötelezettsége alól mentesül, és az opció ilyen körülmények között nem gyakorolható abban az esetben sem, ha a jogosított a szerződéses vételár helyett szolgáltatni hajlandó azt az összeget, amely az ingatlan értékének az opció érvényesítésekor megfelel. A döntvény indokolása leszögezi, hogy az általános magánjog egyik alaptétele, hogy lehetetlen szolgáltatásra senki sem kötelezhető, és a jogtudomány a szolgáltatás lehetetlensége miatt csak azt a szerződést tekinti érvénytelennek, „amelynél a szolgáltatás objective lehetetlen, a subjectiv lehetetlenséget azonban, ha kezdettől fogva fennállott is, nem tartja alkalmasnak arra, hogy a szerződés érvényét megszüntesse”. Megállapítja ugyanakkor azt is, hogy ezzel szemben úgy a jogrendszer, mint az élet követelményei szempontjából is helyesebb az a jogi álláspont, amely a lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződést nemcsak akkor tekinti semmisnek, ha a szolgáltatás már eredetileg és általában lehetetlen, hanem abban az esetben is, ha az a kötelezett hibáján kívül – oly okból, amelyért ő nem felelős – utólag és csak a kötelezettre nézve vált lehetetlenné.”[37]

A gazdasági lehetetlenülés tényállását még további módon is bővítette a bírói gyakorlat. A lehetetlenülés tipikus esetében az adós a vállalt kötelezettségét egyáltalán nem teljesítette. Utóbb azonban a gazdasági lehetetlenülés szabályai szerint oldottak meg a bíróságok olyan eseteket is, ahol a kötelezett a megkezdett teljesítést valamely okból félbehagyta, és bár a magatartása szándékos volt, mégsem volt indokolt kizárólag rá hárítani a gazdasági válság következményeit. Így a gazdasági lehetetlenülést a bíróságok az adós tilos cselekményeire is alkalmazták, rámutatva arra, hogy a teljesítésre való kötelezéssel nem hárulhat az adósra olyan szolgáltatás, amely nem áll arányban a szerződésszegésével. Majd újabb indokokat felhozva a Kúria még tovább tágította e jogintézmény határait, és lehetetlenülésre hivatkozva a már teljesített szolgáltatás (dologi teljesítés) visszakövetelésére is módot adott. Egy ügyben[38] pl. elrendelte az ingatlanra adásvétel jogcímén bejegyzett tulajdon törlését azzal az indokkal, hogy bár a teljesítés gazdaságilag nem volt lehetetlen, de a kölcsönös értékkiegyenlítés utóbb a pénzérték romlása miatt nem következett be. A gazdasági lehetetlenülés tényállását – szükségből, az ex aequo et bono elv alkalmazásával – megkísérelték a bíróságok az ügyleti jogon is túlterjeszteni (pl. a közös tulajdon árverés útján történő megszüntetésének megakadályozásával).[39]

A Kúria néhány – már a valorizáció felé mutató – döntésében olyan jogi álláspontot is elfoglalt, hogy a gazdasági lehetetlenülés nem szünteti meg a felek között fennálló kötelmet, csak arra ad módot az adósnak, hogy az őt terhelő kötelezettségen enyhítsen vagy a teljesítést megtagadja.[40] A hitelező pedig az adós nyilatkozatára figyelemmel a szerződéstől elállhat, de a szerződéshez ragaszkodva kérheti méltányosan megszabandó kárának megtérítését, vagy a szerződés gazdasági viszonyokhoz igazított teljesítését is.[41]

A gazdasági lehetetlenülés alkalmazásának és a valorizáció elvetésének kényszerű indoka törvényhozás passzivitása volt. A bíróságok hosszú ideig inkább az ismert és gyakrabban alkalmazott jogi megoldás (gazdasági lehetetlenülés) kiterjesztésével és tágításával próbálkoztak, és idegenkedtek a korábban ilyen széles körben nem alkalmazott átértékeléstől. Ezt a kúriai gyakorlatot a gyakorlati jogászok jelentős része kezdettől támadta. Dr. Deák Imre székesfehérvári ügyvéd 1924-ben azt vetette a Kúria szemére, hogy a gazdasági lehetetlenülés tana kötelemmegszüntető hatásával óriásivá növesztette a jogbizonytalanságot, tönkretette a bona fidesben való hitet. „Kár volna példákat és eseteket felsorolni, minden gyakorlati jogász túl jól ismeri a markába nevető, nem szállító eladó és a törvénykezésben bizalmát vesztett vevő képét. Igaz, hogy többnyire megítélnek neki valami kártérítést, de ez rendszerint oly csekély, hogy a per jogerős befejezéséig – ha alperes csak egy kicsit ismeri a perelhúzás művészetét – semmivé zsugorodik össze. A kártérítés mérvének kiszámításánál a lehető legnagyobb a bizonytalanság, jóformán ahány bíró van, annyiféleképp állapítják meg.”

Ő úgy látta, hogy a joggyakorlat azért „fázott” a felértékeléstől, mert idegenkedett attól, hogy a szerződés feltételein változtasson. Javaslata szerint a kötelmet nem megszüntetni kell, hanem fel kell értékelni a viszontszolgáltatást az eredeti tartalmára, és akkor nem lesz a szolgáltatás gazdaságilag lehetetlen. Így a valorizáció nem is megváltoztatása, nem is felemelése a kötelemnek, hanem annak csak megtartása eredeti tartalmában. Érvelését azzal a kívánsággal zárta, hogy remélhetőleg „a gazdasági lehetetlenülés fogalma nemsokára belekerül a háborús emlékek múzeumába, és a valorizáció jelszavával zászlónkon kezdhetjük az újjáépítés munkáját”.[42]

A kritika azért nem volt teljesen jogos, mert az alsóbb fokú bíróságok már röviddel a háborút követően is valorizáltak, és szórványosan a Kúria is alkalmazta azt, majd lassan, egyre több követelés vonatkozásában teret adott e megoldásnak. A valorizálással kapcsolatos kezdeti kúriai aggályok, majd az aggályok feladásának indokai egyértelműen kitűnnek a baleseti járadék valorizálására vonatkozó döntvényekből.

Valorizálás

Az 1921. október 3-án meghozott 24. számú jogegységi döntvényben a legfőbb bíróság még arra az álláspontra helyezkedett, hogy a baleset folytán megítélt járadékot a sérült személyén kívül eső körülményeknek, jelesül a gazdasági viszonyoknak időközben beállott változása alapján sem felemelni, sem leszállítani nem lehet.

A döntvény indokolása szerint a járadék felemelésére – másképp rendelkező jogszabály hiányában – a gazdasági viszonyokban bekövetkezett időközi változások, különösen tehát a marasztalásban meghatározott valuta vásárlóerejének megváltozása miatt a jogszerű alap éppoly kevéssé van meg, mint ahogyan a koronaértékben korábban nyújtott kölcsönzés esetén sem a hitelező nem követelhetné, hogy az adós neki a kölcsönzés idejében nyújtottnál nagyobb számú koronát szolgáltasson utóbb vissza, sem pedig az adós nem kívánhatná, hogy utóbb a hitelező az előbb adott kölcsön összegénél kevesebb számú koronával elégedjék meg azért, mert a korona értéke a hitelező vagy adós hátrányára időközben megváltozott.

Két évvel később, 1923. június 18-án a 86. számú teljes ülési döntvénnyel a Kúria ugyan hatályon kívül helyezte a 24. számú polgári döntvényt, de attól csak annyiban tért el, hogy kimondta, hogy ha gazdasági viszonyok változása miatt bírói hatáskörben nem kerülhet sor a baleseti járadék felemelésére. E döntvény indokolása szerint ellenkező döntés esetleg alapot nyújtana arra, hogy a bíróság a pénztartozások felemelésének vagy leszállításának jogi lehetőségét analógia útján általánosítsa, vagyis a baleseti járadékokon felül egyéb pénztartozásokra is minden esetben kiterjessze. „Ez azonban lényegében egyértelmű volna mindennemű pénztartozások valorizálásával, ami pedig jogi és gazdasági életünkben egykönnyen át sem tekinthető káros bizonytalanságra vezetne.”

A döntvényt hozó testület ugyan elismerte, hogy a korona vásárlóerejének nagyfokú csökkenése miatt a korábban megítélt baleseti járadék a legtöbb esetben már nem felel meg a rendeltetésének, de leszögezte, hogy a bíróságnak a fennálló törvényeket kell alkalmaznia, ezek pedig nem nyújtanak módot arra, hogy a baleseti járadékok terén mutatkozó bajok bírói hatáskörben legyenek orvosolhatók, ezért a bíróságnak az orvoslást az államhatalom erre hivatott ágai, vagyis a kormányzat és törvényhozás részére kell átengednie.

Újabb két év múlva a Kúria gyökeresen változtatott az álláspontján, és az 1925. június hó 13-án tartott polgári teljes ülésén meghozott 87. számú polgári döntvényében megváltoztatta a 86. sz. döntvényt, kimondva, hogy a baleset folytán megítélt járadék számszerű összege a sérült személyén kívül eső, a gazdasági viszonyokban beállott ama körülmény alapján is felemelhető vagy leszállítható, hogy a marasztalásban meghatározott pénznem értéke lényegesen megváltozott.

Az indokolásban megállapította, hogy továbbra sincs jogszabályi alapja a valorizációnak, és rámutatott arra, hogy a kérdés megoldása a közjogi természetű valutajog körébe vág. Utalt arra, hogy korábban éppen azért tartózkodott az eléje tűzött kérdés igenleges eldöntésétől, mert e kérdésben az orvoslást az államhatalomnak erre hivatott ágaitól, vagyis a kormányzattól és a törvényhozástól várta. Mivel azonban ez a rendezés nem következett be, az igényjogosultak lényeges jogsérelme viszont továbbra is fennáll, és mert a pénztartozások egyéb nemeit illetően a bírósági gyakorlat nem mutatott elzárkózást a támasztott valorizációs igényekkel szemben, arra a meggyőződésre jutott, hogy a 86. számú polgári teljes ülési döntvény további fenntartása nem mutatkozik megokoltnak.

Öt év alatt tehát – változatlan jogszabályi környezetben, de belátva azt, hogy a méltánytalan helyzet rendezése nem várhat tovább – a Kúria, gyakorlatilag átvéve a jogalkotó szerepét a baleseti járadékkövetelés ügyében eljutott a valorizáció teljes elvetésétől annak alkalmazásáig.

Jogegységi döntvényeket ugyan csak a baleseti járadék kapcsán hozott a Kúria, de hosszú ideig egyéb tényállások esetén is következetesen hivatkozott a törvényhozási intézkedés hiányára, és emiatt a valorizálás iránti igény alaptalanságára. Így elutasította a valorizálást pl. a kötelesrész,[43] a vételárhátralék megfizetése,[44] a kártérítés,[45] az ági érték[46] vagy a tartásdíj felemelése[47] iránti perekben. Nem látta akadályát viszont jogszabály hiányában sem a valorizációnak azon tényállások esetén, ahol a pénzbeli tartozás nem pénzbeli vagyontárgy vagy munkaszolgáltatás egyenértékének (ellenértékének, megváltásának, megtérítésének) volt a közvetlen kifejezője, és a pénzadós késedelembe esett.[48] Ezen esetekben a késedelem egyik szankciójaként alkalmazta a valorizálást. Utóbb e tényállások esetén a valorizáláshoz a Kúria már nem kívánta meg a pénzadós késedelmét,[49] és önmagában a pénzromlás miatt is elismerte a valorizáláshoz való jogot, majd az örökjogi, a tartási,[50] a kártérítési,[51] a vételárhátralékra irányuló,[52] a szolgálati jogviszonyból eredő igények,[53] valamint óvadékkövetelés esetén[54] is alkalmazott valorizációt.

Az ún. tiszta pénztartozásoknál, ahol a pénz nem áru vagy egyéb természetbeni szolgáltatás fejében járt, hanem előzetes pénzszolgáltatás ellenében (pl. kölcsönnél, jelzálogos kölcsönnél, záloglevélnél, takarékbetétnél, életbiztosításnál) azonban évekig megtagadta a valorizálást, kölcsönnél még az adós késedelme esetén is.[55] A takarékbetét-, biztosítási- és folyószámla-követeléseknél ez a gyakorlat nem is változott.

A kölcsönöknél azonban a Kúria először az adós késedelme esetén, majd ennek hiányban is alkalmazott valorizálást. 1926 végéig a kúriai polgári tanácsok még nem képviseltek azonos álláspontot arról, hogy önmagában a pénzromlás alapján van-e helye a kölcsöntartozás valorizálásának. Az I., III., V. és VI. tanácsok általában az értékazonossági elvből, tehát a keletkezéskori pénzértékből indultak ki (azaz valorizáltak késedelem nélkül is), a II. tanács is erősen közeledett ehhez az állásponthoz, a (hiteljogi) IV. és VII. tanácsok ellenben még fenntartották a késedelmi rendszert, és rendszerint csak a lejáratkori pénzértéket vették alapul. A Kúria VII. tanácsának 1926. okt. 22-én meghozott határozata[56] azonban már azt rögzítette, hogy tiltó jogszabály nem áll fenn a kölcsönkövetelések átértékelése tekintetében, ezért a bíróság nem sért jogszabályt akkor, ha a kölcsönkövetelést átértékelve fizetteti vissza. Így az a tanács, amelyik korábban arra hivatkozott, hogy megengedő jogszabály hiányában a valorizálásnak nincs helye, áttért arra az érvelésre, hogy tiltó jogszabály hiányában az átértékelés elvégezhető. 1927 első felére tehát a hiteljogi tanácsok is áttértek az értékazonossági rendszerre.[57] Ezzel a Kúria gyakorlata a pénzkölcsön valorizálása kapcsán is egységes lett. A valorizáció tehát lassan teret nyert és a bíróságok egyre több tényállásra alkalmazták, de eltérő mértékben és eltérő – alkalmanként nem jogi – indokokkal alátámasztottan.

 Blau György 1923-tól követte nyomon a bíróságok valorizációs gyakorlatát és évente kiadott kiadványában[58] ismertette azt. Számos ítéletet elemezve megállapította, hogy a bíróságok (így a Kúria is) a valorizációt háromféle elvvel támasztották alá.

Az első az identitási elv, amely szerint azért kell valorizálni, mert a látszólag magasabb papírkorona összeg nem több, csak ugyanaz, amivel az adós kezdettől tartozott. Ez az elv 100%-os felértékelést eredményez, amely „gazdasági szemléletből ered, a nemjogász előtt majdnem magától értetődik, de a bíróságok részéről legkevésbé van elismerve, inkább csak kísérőzenéje az ítélkezésnek, az is csak a tanácsoknak szélső valorizációs szárnyán.”

A második elv alapja, hogy az adós a hitelezője pénzével a maga számára értékállóan gazdálkodhatott, ennélfogva alaptalanul gazdagodnék, ha az elért többletet nem kellene kiadnia. Így különösen, ha az adós földbirtokos, bérlő, kereskedő stb., aki a pénzen pl. beruházásokat eszközölhetett vagy árut vásárolhatott. „Ez a szemlélet is túlnyomórészt gazdasági s a bíróságoknak csak egy töredéke előtt játszik szerepet.”

A harmadik és leginkább elterjedt elv, hogy a valorizáció a kártérítés egyik válfaja, és csak a vétkes félre (pl. késedelmes adósra vagy arra, aki deliktumból vagy hasonló okból kifolyólag tartozik) hárítható. „Az ítélkezés egyik iránya még továbbfejlesztetett és azt tartja, hogy az, ha valaki lejáratkor egyszerűen nem fizet, még nem teszi őt valorizációra kötelessé, hanem ahhoz valami további, magasabb fokú vétkesség igényeltetik, pl. hogy még az elsőfokú marasztalásnak sem hajlandó deferálni, hanem alaptalanul, perhúzási és fizetéseltolási célzatból fellebbvitellel él.” Ez a kártérítési és késedelmi szemlélet gyakran részvalorizációra vezetett, az aranyértéknek 5, 10, 20, talán 30%-ára értékeltek fel, így – állapítja meg – „a valorizálás színe alatt túlnyomó nem-valorizálás rejlik”.

Dr. Liebmann Ernő budapesti ügyvéd az ítélkezési gyakorlatot áttekintve részben hasonló megállapításra jutott. Az ő álláspontja szerint a bíróságok két elméleti alapvetés mentén ítélkeznek. Egy részük szerint az átértékelés nem más, mint a jogszerű teljesítés helyes meghatározása, mert a hitelező csak akkor jut valóban követeléséhez, ha a pénz névértékén felül a pénzromlás teljes különbözetét is megkapja. Más bíróságok viszont az átértékelésben kártérítést látnak.[59]

Dr. Fenyves Béla szerint viszont: „Megfelelő jogszabályok híjján a bírói gyakorlat mind gyakrabban és mind következetesebben a méltányosság végtelenségig elasztikus szabályait alkalmazta, s igyekezett azokat mind tökéletesebbé fejleszteni. A méltányosság önállóan ható szabállyá vált, amelynek alkalmazása döntött a kötelem teljesítése, vagy nem teljesítése kérdésében s ez aligha tekinthető ideális állapotnak. S valóban: míg a helyes és azelőtt általánosnak mondható felfogás szerint a méltányosság nem volt egyéb, mint a jog korrektivuma, lassan-lassan lábra kapott a köztudatban az a nézet, amely a jogot a méltányosság kerékkötőjének tekinti. Egy olyan korszakban, amelynek törvényhozója a legfontosabb magánjogi jelenségekről nem vesz tudomást, ez nem is csodálható. Hiszen ennek folyománya, hogy a summum ius egyik napról a másikra summa iniuriává lett, ami viszont magával hozza azt, hogy a jogkereső közönség nem a jogot, hanem a méltányosságot keresi és követeli.”[60]

A különböző elvek (ideértve a méltányosságot is) különböző mértékű valorizációt eredményeztek. A korai valorizációs gyakorlat alkalmazott teljes valorizációt, de esetenként részvalorizációt is. A pénzromlásból eredő hátrány tudatos megosztására azonban csak szórványosan került sor. Dr. Beck Salamon ennek kapcsán megjegyezte,[61] hogy a bíróságok közbülső megoldásokat kerestek, és a pénzromlás terhét sokszor anélkül osztották ketté, hogy a teher megosztását mint jogi indokot magukévá tették volna. Az a közkeletű indokolás, hogy senkinek sem sikerült a vagyonát értékállóan megóvni, és a pénz értékcsökkenéséből mint a perbeli felek mindenikétől független körülményből eredő kockázatot a felek méltányosan megosztva tartoznak viselni, csak utóbb jelent meg az ítéletekben.[62]

A Kúria végül arra jutott, hogy általánosan a teljes valorizálás elve nem követhető. A P. IV. 2144/1925. számú kúriai ítélet a részleges valorizálás indokaként elvi éllel rögzítette, hogy „a pénzromlás oly országos csapás, melynek terhében mindenki részt venni köteles”. A részvalorizálást azzal is indokolták, hogy feltételezhető, miszerint a hitelező maga is elvesztette volna pénzének egy részét utóbb, ha kellő értékben és időben kapta volna is meg adósától. Ezen elmélet alapján a bíróságok többnyire 50-60%-át ítélték meg az alapul fekvő aranyértéknek.[63] A Kúria tehát ejtette a vétkes késedelem vagy más rokon szempontok figyelembevételét, és utóbb már a pénzromlás kockázatának közösségében látta az abból eredő vagyoni hátrány megoszlásának helyes indokát.[64]

Nem volt azonban egyértelmű, hogy mit jelent a részvalorizáció, azaz mit jelent az, hogy „x %-ban” valorizálni. Ha x = 100, akkor a valorizáció teljes, és ez csak egyféleképp érthető. Ha viszont a valorizációt a bíróság 20%-ban határozta meg, akkor az jelenthette azt, hogy 20%-os az átértékelés, azaz 20%-át adták meg az egész eredeti belértéknek (vagyis 20%-át az eredeti névértéknek + 20%-át a valutadifferenciának). De jelenthette azt is, hogy a 20% pusztán a „valutaromlásból eredő kár'”, mert csak azt kell megosztani. Ezen értelmezés szerint a hitelező megkapta a 100%-át az eredeti névértéknek + 20%-át a valutadifferenciának. Ezért, ha az ítélet rendelkező része nem volt egyértelmű, és az eredeti névérték minden valorizációs többlet nélkül többet ért, mint az egész eredeti belérték 20%-a, akkor az első módozat szerinti marasztalásnál az,[65] amit valorizációnak szánt a bíróság, kevesebbet adott a hitelezőnek, mintha megtagadták volna tőle a valorizációt, mert elvesztette a valorizálatlan névérték egy részét.[66]

További problémát okozott, hogy az ítélet meghozatala és annak (önkéntes vagy hatósági) végrehajtása közötti időben a korona értéke tovább csökkent, és ha az ítéleti marasztalás nem tette lehetővé ezt a további pénzromlást valamilyen módon figyelembe venni, akkor az ítélethozatalkori – pillanatnyi – értékállandóság a teljesítés idejére megszűnt. Így a pénzhitelező azáltal, hogy az adósa nem az ítélethozatalkor fizetett, még akkor is károsodott, ha az ítélet egyébként kellő összeget ítélt meg a részére. Olyan marasztalási formát kellett tehát találni, amely az adóst állandó értékű pénzösszeg megfizetésére kötelezi, azaz a pénzbeli marasztalásnak nem volt szabad a romló pénz számszerűleg lezárt bizonyos összegére szólnia, hanem oly módon megszabott összegre, amelynek a tényleges fizetés napján is ugyanaz lesz a reális értéke, mint a marasztaláskor, a névértéke tehát nagyobb lesz.[67]

A bíróságoknak ezért nemcsak annak eldöntése okozott komoly nehézséget, hogy a per tárgyát képező tényállás esetén sor kerülhet-e valorizálásra, ha igen, milyen elvek mentén és milyen mértékben, hanem az is, hogy az ítélet rendelkező részét úgy fogalmazzák meg, hogy a marasztalási összeg betöltse a rendeltetését, ezen felül további pénzromlás esetén is „értékálló” maradjon.[68]

Törvényi rendezés

A bírói gyakorlat 1927-re tehát jelentősen szélesítette a valorizálható követelések körét és csaknem kimunkálta a valorizáció módszertanát. Ekkor tartotta indokoltnak a törvényhozás a jogszabályi rendezést, és az országgyűlés megalkotta az 1928. évi XII. törvénycikket.[69]

A törvénycikk szűk körre szorította a valorizálható követeléseket. Kizárta az átértékelésből a készpénzkölcsön tartozást, a takarékbetéten, a szövetkezeteknél takarékbetét módjára kezelt szokásos áruelőlegen, a folyószámla, girószámla, csekkszámla egyenlegén, a nem kamatozó betéten, a váltón, a csekken, a kereskedelmi utalványon, a záloglevélben, a vasúti részvényben vagy határozott kamatozású, közforgalom tárgyául szolgáló más értékpapírban kifejezett, a nyereménykötvényen vagy bármily értékpapír szelvényén, a szövetkezet tagját üzletrésze alapján az évi nyereségből megillető osztalékon vagy egyéb részesedésen, a biztosítási szerződésen vagy egyesületi tagsági jogviszonyon és a készpénzóvadékon alapuló pénztartozást, kivéve, ha a törvény eltérő módon rendelkezett, vagy az adós a tartozás teljesítésében vétkesen késedelmes volt, amennyiben a korona értékcsökkenése a vétkes késedelem ideje alatt következett be vagy ha a felek az átértékelést határozottan kikötötték.[70] A valorizálható követelésekre pedig záros keresetindítási határidőt írt elő.

A Győri Ítélőtábla döntése

A bevezetőben idézett J. Ferenc és házastársa ellen indított, a Győri Királyi Ítélőtábla előtt folyamatban volt perben a bíróság még a szokásjog alapján ítélkezett.

Az alperesi pozícióban lévő vevő házaspár azzal védekezett, hogy a tartozásukat 1904-ben átváltoztatták jelzálogkölcsönné, „a kölcsönt pedig nem szokták valorizálni”. A Zalaegerszegi Királyi Törvényszék 1924. április 4-én meghozott ítéletével[71] egyetemlegesen kötelezte az alpereseket arra, hogy fizessenek meg a felperesnek 48 000 000 korona tőkét 0.03-as zürichi árfolyamon, továbbá a tőke után 1923. július 1-től 5% kamatot, valamint a felperesi ügyvéd kezéhez 12 369 860 korona perköltséget. A törvényszék szakértői bizonyítás útján megállapította, hogy az alperesek által a felperestől vásárolt ház és beltelek ítélethozatalkori értéke 435 210 000 korona.

Kitért arra, hogy az alperesek az 1923. január 3-án eszközölt felmondásig az addig esedékes 25 000 korona helyett csak 14 000 koronát fizettek meg, ezért 11 000 korona tekintetében vétkes késedelembe estek. 1909-ben a korona a svájci franknál értékesebb, 105 jelzésű, míg a keresetindításkor 0.03 jelzésű, tehát 3500-szor csekélyebb vásárlóképességű volt. Ezért a 11 000 koronának a keresetindításkor 38 500 000 korona felelt meg. Kimondta, hogy az alperesek tartozása végeredményben ingatlan vételárhátralék, és a birtokukban az értékben növekedett ház ma is megvan, a felperes pedig az esetben, ha az alperesek a békebeli 36 000 vagy 25 000 korona helyett a mai pénzben csak 36 000 vagy 25 000 koronát volnának kötelesek megfizetni, nem kapná meg azt a vagyoni ellenértéket, amit a felek egyező megállapodása szerint is az alperesek neki juttatni akartak.

Megjegyezte, hogy ha az értéktelenné vált koronával fizetnek az alperesek, annyi koronát kellene fizetniük, amennyiért a felperes azt a vagyoni értéket beszerezhetné, amit 1899-ben lehetett volna beszerezni a 36 000 koronáért. Arra is rámutatott, hogy 36 000 koronáért békében 1800 q búzát lehetett venni, az ítélethozatalkor ennyiért pedig egy pár harisnyát sem adtak. Értékelte, hogy a felperes a hátralék valorizált értékénél jóval kevesebbet igényelt, valamint azt is, az általa igényelt összeg nem ró olyan terhet az alperesekre, „mely kedvezőtlenebb vagyoni helyzetbe hozná őket, mint amilyenben voltak a háború előtti években”, ezért az alpereseket a kereset szerint marasztalta.

A Győri Királyi Ítélőtábla az elsőbíróság ítéletének a per főtárgyára vonatkozó rendelkezését oly értelemben hagyta helyben, hogy az alperesek végrehajtás terhével kötelesek a felperesnek 48 000 000 korona tőkét és ez után 1923. július 1-től járó 5%-os kamatot, valamint azt az értékkülönbözetet is 15 nap alatt egyetemlegesen megfizetni, mely az említett tőkének 1923. november 15-ig volt, és a fizetés idején leendő értékei között a zürichi jegyzés alapján mutatkozni fog. [72]

Az ítélőtábla rámutatott arra, hogy a kereseti követelés alapjául szolgáló ügylet adásvétel volt, amely alapján az alperesek vételárhátralékkal tartoznak a felperesnek. A vételárhátralékot pedig lehet valorizálva követelni. Az ítélőtábla figyelembe vette, hogy a kereset alapjául szolgáló szerződést békeidőben, normális viszonyok között kötötték a felek, időközben azonban a háborús események következtében a szerződő felek által előre nem látott oly gazdasági helyzet állt elő, amely a pénz értékének rendkívüli mértékben történő csökkenéséhez vezetett, míg az ingatlanok értéke hasonló mértékben növekedett. Ezt az ellentétes értékeltolódást kizárólag a hátralékos vételár valorizálása útján lehet kiegyenlíteni. Az ítélőtábla is megjegyezte, hogy a felperes keresete nem teljes, hanem csak igen mérsékelt, tehát az alperesekre nézve méltányos valorizálásra irányult. Azt is leszögezte, hogy a valorizálás megtagadása azt eredményezné, hogy az alperesek a felperes kárával gazdagodnának, ami a feleknek fent méltatott szerződési akaratával nem volna összeegyeztethető. Az ítélőtábla rámutatott arra, hogy a törvényszék által meghatározott 48 000 000 korona 0.03 zürichi árfolyama csak az ítélethozatalkor biztosítja az értékegyenlőséget, ezért az ítéletet úgy pontosította, hogy az értékegyenlőség a végrehajtásig fennmaradjon.

A Kúria az alperesek jogerős ítélettel szemben előterjesztett felülvizsgálati kérelmét elutasította.[73]

A Zalaegerszegi Királyi Törvényszék és a Győri Királyi Ítélőtábla tehát már 1924-ben a valorizálás elvét követve bírálta el a jogvitát, és a Kúria valorizációval kapcsolatban egyébként ingadozó joggyakorlatot folytató II. tanácsa is elfogadta ezt az alsóbb bírósági álláspontot. A valorizálást mind a törvényszék, mind az ítélőtábla önmagában a pénzérték romlása miatt indokoltnak ítélte (bár a törvényszék az adósoknak a késedelmüket is felrótta, de ennek nem tulajdonított ügydöntő jelentőséget). A bíróságok a jogvita elbírálása során elsődleges szempontnak a hitelező méltányos érdekeinek védelmét tekintették, de az ítélőtábla azt is értékelte, hogy az elsőfokú ítélet szerint valorizált összeg nem ró elviselhetetlen terhet az adósokra. Az első- és másodfokú ítéletek indokolása cizellált jogi érvelést nem tartalmaz, és a Kúria is csak arra alapozta az ítéletét, hogy „semmiben sem találja alapját az alpereseknek az az érvelése, mintha a valorizációs igénynek az adós vétkessége is szükségképpeni tényálladéki feltétele volna: mivel a fentiek szerint ezt az igényt a kölcsönös szolgáltatások között máskülönben beálló méltánytalan aránytalanság egymaga is megalapítja”.

Dr. Tihanyi Lajos budapesti ügyvéd az 1928. évi XII. törvénycikk bírói gyakorlathoz képest jelentős visszalépést tartalmazó szabályozását elemezve így méltatta a Győri Királyi Ítélőtábla ítéletében is testet öltő, a törvénycikk hatályba lépése előtti bírói gyakorlatot: „Kúriánk bölcsessége felvette a küzdelmet azzal a veszéllyel szemben, hogy az infláció következtében magánjogi judikaturánkban megbonttassék az összhang a jog és erkölcs parancsai között és a szokásjog fejlesztésének útján megóvta háború utáni magánjogi bírói gyakorlatunkban is az erkölcsi eszmény uralmát.”[74]

 

 

[1] Magyar Nemzeti Levéltár Győr Moson Sopron Megye Győri Levéltára (továbbiakban: MNL GyMSM GyL). VII. 7. b. 3. P.III.1143/1924 A Győri Királyi Ítélőtábla iratai. Peres iratok.

[2] Az 1899. évi XXXVI. tc. alapján

[3] Magyarország a XX. században. Szekszárd, 1996-2000, Babits Kiadó, II. kötet, 659.

[4] Bácskai Tamás – Huszti Ernő – Simon Péterné: A pénz. Budapest, 1974, Kossuth Könyvkiadó, 179.

[5] Magyarország a XX. században, 659.

[6] Pesti Hírlap, 34 (1912) 285. sz. 44. és Pesti Hírlap, 44 (1922) 284. sz. 7.

[7] Népszava, 42 (1914) 311. sz. 10. és Népszava, 50 (1922) 127. sz. 11.

[8] 8 Órai Ujság, 9 (1923) 149. sz. 4.

[9] Dr. Lőw Lóránt: Törvényjavaslatok a valorizációról. Jogtudományi Közlöny, 59 (1924) 3. sz. 19.

[10] 3715/1914.M.E.

[11] Miközben 1927. január 1. napjától a törvényes fizetőeszköz a pengő lett.

[12] 1928. évi XII. törvénycikk.

[13] Dr. Frigyes Béla: A pénztartozások átértékelése II. Jogtudományi Közlöny, 58 (1923) 15. sz. 113.

[14] Dr. Blau György: Valorizációs gyakorlatunk egyes főbb pontjai 1925 tavaszán. Jogtudományi Közlöny, 58 (1925) 9. sz. 68.

[15] Dr. Blau György: Pénzromlás és magánjog. Jogtudományi Közlöny, 59 (1924) 11-12. sz. 84.

[16] Dr. Lőw Tibor: A polgári per. Jogtudományi Közlöny, 58 (1923) 23. sz. 177.

[17] Dr. Lőw Tibor: A polgári per, 177

[18] Dr. Lőw Tibor: A polgári per, 178.

[19] Jelen dolgozatban hitelezőnek nem csak a kölcsönjogviszonyban kölcsönt nyújtó személyt nevezem. Hitelezőnek tekintem mindazokat, akik pénzbeli juttatás várományosai: pl. egy baleset sérültje, a kötelesrész jogosultja, a tartásdíjra jogosult személy, a munkavállaló.

[20] Dr. György Ernő fogalomhasználata a 8 Órai Ujság Ma délután kezdődik az OMKE ankétje a valorizáció kérdéséről című cikkből, 8 Órai Ujság, 9 (1923) 149. sz. 4.

[21] Dr. Blau György: Pénzromlás és magánjog VI. Jogtudományi Közlöny, 59 (1924) 9-10. sz. 75.

[22] Ún. zürichi jegyzés.

[23] Dr. Blau György: Pénzromlás és magánjog VI., 76.

[24] Dr. Blau György: Pénzromlás és magánjog VI., 76.

[25] Pl. a Kúria a P.I.7568/1922. számú ítéletben az özvegyi jogot természetben kiadandó évi 16q búzára korlátozta.

[26] Dr. Blau György: Pénzromlás és magánjog VI., 76.

[27] Dr. Frigyes Béla: A pénztartozások átértékelése X. Jogtudományi Közlöny, 58 (1923) 16. sz. 125.

[28] Dr. Frigyes Béla: A pénztartozások átértékelése III–IV. Jogtudományi Közlöny, 58 (1923) 15. sz. 113–114.

[29] Blau György: Valorizációs joggyakorlatunk 1927-ig, Budapest, 1927, Neuwald Illés Utódai Könyvnyomda, 29–30.

[30] Valorizáció. Jogtudományi Közlöny, 59 (1924) 2. sz. 9–10.

[31] Valorizáció, 9–10.

[32] Dr. Almási Antal: A háború hatása a magánjogra. Budapest, 1917, Franklin Társulat Nyomdája, 158.

[33] Dr. Almási Antal: A háború hatása a magánjogra, 158–180.

[34] Dr. Almási Antal: A gazdasági lehetetlenülés térhódítása. Jogtudományi Közlöny, 57 (1922) 15. sz. 113–114.

[35] Dr. Blau György: Valorizációs gyakorlatunk egyes főbb pontjai 1925 tavaszán. Jogtudományi Közlöny, 60 (1925) 9. sz. 68.

[36] A 26. számú polgári jogegységi döntvény indokolása.

[37] A 26. számú polgári jogegységi döntés indokolása.

[38] Kúria P.VI.6677/1923.

[39] Kúria P.V.3012/1921, P.V.4472/1921. A döntések indoka, hogy míg a pénz vásárlóereje állandóan csökken, az ingatlanok értéke előre nem látható mértékben emelkedik, ezért az ingatlanok és a pénz közötti értékviszonylat bizonytalan, így a bírói árverés a társtulajdonos anyagi sérelmével járhat.

[40] Kúria P.IV.1603/1920, P.VIII.2654/1918.

[41] Pl. Kúria P.IV.2175/1921.

[42] Dr. Deák Imre: A gazdasági lehetetlenülésről. Jogtudományi Közlöny, 60 (1925) 9-10. sz 77–78.

[43] Dr. Blau György: Valorizációs gyakorlatunk egyes főbb pontjai 1925 tavaszán, 68.

[44] Kúria P.I.6768/1922.

[45] Kúria P.VI.7592/1922.

[46] Kúria P.I.6773/1922.

[47] Dr. Kovács Marcell: Valorizáció. Jogtudományi Közlöny, 58 (1923) 18. sz. 140.

[48] Pl. Kúria P.IV.2016/1922, P.IV.5504/1922.

[49] Dr. Blau György: A kötelesrész valorizálása. Jogtudományi Közlöny, 60 (1925) 8. sz. 59.

[50] Kúria P.I.2595/1922, P.III.4209/1922, P.III.4530/1922.

[51] Kúria P.IV.5453/1922, P.VI.5504 1922.

[52] Kúria P.IV.1686/1922, P.VII.3531/1922.

[53] Dr. Blau György: Valorizációs gyakorlatunk egyes főbb pontjai 1925 tavaszán, 69.

[54] Dr. Blau György: A valorizációról, különösen a kölcsönéről III. Jogtudományi Közlöny, 62 (1927) 18. sz 164.

[55] Dr. Blau György: A valorizációról, különösen a kölcsönéről I. Jogtudományi Közlöny, 62 (1927) 17. sz. 151.

[56] Kúria P.VII.2309/1926. A Kúria eben az ügyben 35 %-os valorizációt ítélt meg.

[57] Dr. Blau György: A valorizációról, különösen a kölcsönéről I., 151.

[58] A Budapesti Franklin Társulat kiadásában.

[59] Dr. Liebmann Ernő: Széljegyzetek a valorizációs törvényjavaslathoz. Jogtudományi Közlöny, 60 (1925) 24. sz. 188.

[60] Dr. Fenyves Béla: A bírói hatalom határainak kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny, 61 (1927) 2. sz. 16.

[61] Dr. Beck Salamon: Ár ellen — a valorizáció vizein. Jogtudományi Közlöny, 59 (1924) 21. sz. 161–162.

[62] Kúria P.I.2082/1925, P.I.4992/1922.

[63] Dr. Blau György: Valorizációs gyakorlatunk egyes főbb pontjai, 68.

[64] Dr. Liebmann Ernő: Széljegyzetek a valorizációs törvényjavaslathoz, 189.

[65] pl. Kúria P.IV.7850/1925.

[66] Dr. Blau György: A részvalorizáció technikájához, Polgári Jog, 3 (1927) 9. sz. 241.

[67] Dr. Blau György: Állandó értékű ítélet, Jogtudományi Közlöny, 59 (1924) 14. sz. 106.

[68] A Kúria V. tanácsa által használt marasztalási forma a P.7576/1922 sz. ügyben: „Kötelezi alpereseket … arra, hogy … a … vételárelőlegül felvett 2000 K-t, továbbá ezen összegnek 1918 április 25. napjától járó 5% kamatát és ezenfelül azt az értékkülönbözetet is megtérítsék, amely ezen 2000 K-nak 1918 április 25-iki értéke és a tényleges fizetési időpontban való értéke közt fog mutatkozni.”

[69] Kihirdetve: 1928. március 31-én.

[70] 1928. évi XII. tc. 4. §

[71] MNL GyMSM GyL VII. 7.b.3. P.III.1143/1924 A Győri Királyi Ítélőtábla iratai. Peres iratok. A Zalaegerszegi Királyi Törvényszék P.3869/1923 számú ítélete.

[72] MNL GyMSM GyL VII. 7. b. 3. P.III.1143/1924. A Győri Királyi Ítélőtábla iratai. Peres iratok. A Győri Királyi Ítélőtábla P.P.III.1143/1924/13. számú ítélete.

[73] MNL GyMSM GyL VII. 7. b. 3. P.III.1143/1924. A Győri Királyi Ítélőtábla iratai. Peres iratok. A Királyi Kúria P.II.1090/1925/19. számú ítélete.

[74] Dr. Tihanyi Lajos: A Kúria és a családi vagy örökösödési jogon alapuló megszűnt pénztartozások átértékelése. Jogtudományi Közlöny, 63 (1928) 20. sz. 187.