MAGYAR BÍRÓI EGYESÜLET
1122 Budapest, Tóth Lőrinc utca 6.

Dr.Horváth György1: Amikor hazudik a mérleg

A közelmúltban online olvastam (Forrás: Magyar Távirati Iroda Zrt.), valamint a Mozgó Világ 2008/10. számából Fleck Zoltánnak egy—egy nyilatkozatát, illetve írását.
Nem tartom őt a magyar jogászi közélet olyan jelentős személyiségének, akinek a nyilatkozataira vagy írásaira feltétlenül reagálni kellene. Ez utóbbiak azonban felháborítottak.
2008. szeptember 30. napján tartott előadásának elolvasása, illetve a Mozgó Világban megjelent kivonat megismerése stílusgyakorlatnak is rossz volt, így Fleck Zoltán szakírói tevékenységéről jót igazán írni nem tudok.

Lássuk kifogásaimat sorrendben.

Az MTI—n keresztül hozzám eljutott — amúgy nehezen érthető — előadás első mondata: „Fleck Zoltán szerint egy nem kellően jól és hatékonyan működő bíróság negatív gazdasági, társadalmi, valamint politikai következményeket von maga után”. Azt is mondta az egyetemi oktató (docens), hogy „közvetlen gazdasági kár származik abból, ha a gazdasági szereplők elvesztik bizalmukat, mert nem elég hatékony az igazságszolgáltatás, túl sokáig tartanak az eljárások, vagy esetleg nem lehet bízni a tisztességes eljárásban...”.
A szerző egyszerűen megállapítja, hogy a bíróságok rosszul dolgoznak, de egyetlen adatot sem hoz fel fenti általános megállapításának alátámasztására.
Módszertana tudománytalan. Az általa a bíróságnál hiányolt átláthatóság, adatszegénység, ellenőrizhetőség, számonkérhetőség és felelősségnélküliség miatt érdemi vitára nem alkalmas. „... annyi nyitottságot mutat a modern igazságszolgáltatástól elvárt működési elvek iránt, mintha több évtizeddel a rendszerváltás előtt járnánk.”. Ugyanúgy, mint — állítása szerint — a Legfelsőbb Bíróság egy „kacsintgató” kollégiumvezetője, amely célzást egyébként kifejezetten ízléstelennek tartok.
Éppen ezért írásomat nem vitairatnak szánom, hanem véleménynek egy sértett, beszédkényszerrel küszködő, grafomán ember eljárása felett.

Az előadást tartó jogszociológus lényegében azt állítja (a „lényegében” szót azért vagyok kénytelen ismételni, mert Fleck Zoltán valamennyi megállapítása, adatszegénység miatt csak: „lényegében”!), hogy a gazdasági szereplők elveszítették az igazságszolgáltatásba vetett bizalmukat. Fleck Zoltán valószínűleg tudja, de nem mondja, mint Oszkár, az operai szereplő, hogy Magyarországnak mintegy tízmillió lakosa van, akik közül például a 2007. évben 1.470.352 személy fordult meg a bíróságokon, s hogy azok 383.997 kontradiktórius eljárásban működtek közre.
Ezek a számok nem a bíróságokkal szembeni bizalomvesztésre utalnak, hanem az irántuk való bizalmi index pozitív visszajelzései. A magas szám a perekben való állampolgári részvétel szükséges kellemetlenségei ellenére is tényként állapítható meg.
A jogvitákat ugyanis még számos más módon el lehet intézni: például békés megegyezéssel, a mediáció Fleck Zoltán által kifogásolt különböző eszközeivel, államigazgatási eljárásban, választottbírósági eljárásban, a sértett és a vádlott közti — bocsánatkérést is magában foglaló — egyeztetéssel, stb.
A bírósági döntésnek mégis nagyobb súlya és tekintélye van.
Fleck arról is ír, hogy „túl sokáig tartanak az eljárások”. Csak azt nem Írja meg, hogy mihez képest. Melyek azok az ügyek, amelyek indokolatlanul elhúzódtak, merthogy orvosi példát mondjak, egy foghúzás általában rövidebb ideig tart, mint egy bénult végtag rehabilitációja.
Egyébként remélem, hogy nem arra az 50—100 ügyre gondol a 383. 997—ből, amelyek esetében a kifogás jogos. Mert az igaz, hogy a közvélemény a hivatásrendeket nem a teljesítményük, hanem hibáik alapján ítéli meg. Fleck Zoltán ugyan része a közvéleménynek, de mégiscsak szakember, ráadásul szociológus, akinek tudnia kell, hogy munka nincs hiba nélkül. Nekünk persze arra kell törekedni, hogy hiba ne legyen. De hiba mindig lesz. Ebbe nem beletörődnünk kell, de tudomásul kell vennünk.
Nem tudok reagálni a „tisztességes eljárás” szóhasználat adott formájára, mert az annyi mindent foglalhat magában, hogy nincs mivel egyetérteni és nincs mivel vitatkozni.

Célszerű volna, ha Fleck nem az általánosságok szintjén nyilatkozna meg, ugyanis egy fontos kinyilatkoztatás már történt, de az — a Biblia szerint — Hóreb hegyén.

A docens szerint „a normakövetési hajlandóság a magyar társadalomban igen alacsony”.
De hol? Kik között? Mert például az észak—bakonyi falvakból büntetõ és polgári perek alig érkeznek, s ha mégis, gyakorlatilag fellebbezés alig fordul elõ. A normakövetési hajlandóságot ezért területenként, etnikumokként, a vallási hovatartozás megközelítésében és szakterületenként kell kezelni, nem pedig általánosságban. Enélkül ugyanis a probléma nemhogy nem oldható meg, de meg sem közelíthető.
Az egy külön kérdés, hogy az önkéntes jogkövetés arányaira vonatkozó számok miként állapíthatók meg, s így tudományosan is megalapozott következtetés egyáltalában levonható—e belőlük. Azt most meg sem említem, hogy például Huyzinga játékelmélete szerint mérni csak „egynemű térben lehet”. De mennyiben tekinthető egynemű térnek az építésrendészeti kihágások köre, a házassági bontóperek köre, vagy az emberölések esetei.
„Fleck Zoltán elmondta azt is, további következmény lehet, hogy a jogalkotó kényszerhelyzetbe kerül, ha azt látja, hogy a jogalkalmazó elbizonytalanodott, nem ad olyan értelmet a jogszabályoknak, amilyet szánt neki”.

Az egész gondolat és mondat tökéletesen értelmetlen. A bíró ugyanis csak a törvénynek van alávetve, de annak igen. A törvényt pedig a jogalkotó teremti, a bíró azt csak alkalmazza. A jogszabályokat azok létrehozója nem a bírói igényekre, hanem az életviszonyokra szabja. Ha a jogalkotó nem ad olyan értelmet a bíróra kötelezõ jogszabálynak, mint amit szeretne, akkor vagy nem tud fogalmazni, vagy becsapja a közvéleményt kétértelműségével.
Helyesnek egyik sem mondható.
Fleck Zoltán egy Szép magyar mondatban azt is sérelmezi, hogy a bírósági igazgatás „totális szervezeti szeparáltsággal” működik.

Természetesen ez sem felel meg a valóságnak, hiszen a magyar bírósági igazgatás legfelsőbb szervének, az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak tagja az igazságügyi és rendészeti miniszter, a legfőbb ügyész, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, az Országgyűlés alkotmány— és igazságügyi, valamint költségvetési bizottságának egy-egy delegált tagja. Képviseli tehát magát mind a törvényhozás, mind a végrehajtói hatalom és a Legfelsőbb Bíróság elnökével együtt a választott bírói kar egy-egy tagja útján a bírói hatalom is.
Azt pedig, hogy a bírói szervezet irányításában a bírák többségben vannak, én igen természetes és helyes dolognak tartom. Csalódnék, ha például az Egészségügyi Minisztériumban több volna a pedagógus, mint az orvos, a jogi karok vezetésében pedig a lakatos.

Fleck súlyos hibának tartja, hogy „a jogállami köztársaság jogalkotóinak nem volt megfelelő víziójuk egy működőképes modern bíróságról, átengedték a szervezeti struktúra kialakításának tartalmi meghatározását azoknak a bírósági vezetőknek, akik hatalmát szabályozni, kiegyensúlyozni kellett volna. Az 1997—es bírósági szervezeti törvényt egy olyan kodifikációs bizottság készítette elő, amelyben döntő szerepet játszottak a ma legnagyobb problémát jelentő vezetők.”

Ekkora ostobaságot régen olvastam. Csak nem gondolja komolyan a docens, hogy három vidéki, kezdő megyei bírósági elnök döntő befolyást tudott volna gyakorolni olyan alapvetően alkotmányos kérdésekre, minthogy a bírói szervezet kikerül az igazságügyi miniszter hatásköréből, hogy igazgatási testületi csúcsszervet hoznak létre, hogy a legmagasabb szintű jogászi vezetők számára egyszerűen elrendelik a tanácsban való kötelező részvételt, hogy a bírói önkormányzatiság formája hogyan alakul, hogy a bírósági szakmai munka milyen kontroll alá esik, hogy az Igazságügyi Minisztérium kiköltözik egy jóval igénytelenebb épületbe, vagy esetleg olyan szabályozás mellett teszik le a voksukat, amely szabad teret enged a politikai befolyásnak és a korrupciónak.
Az új törvények nyilvánvalóan politikai elhatározáson alapultak.
Fleck Zoltán inkább azt állapítsa meg kutatóként, hogy személy szerint, és párthoz kötődően kik álltak az adott megoldás mellett, s panaszait nekik címezze. Ez igazi

szociológiai feladat volna.
A három megyei bírósági elnök a közelébe sem jutott azoknak a politikai vitáknak, amelyek eredménye lett az Alkotmány módosítása és a kétharmados szavazattöbbséggel megszületett három törvény. Fleck Zoltán egész érvrendszere arra utal, hogy valamilyen okból sérült személyek tanácsaira hallgat. Érdekes módon a sokat emlegetett, és a kodifikációs bizottság munkájában részt vevő három megyei bírósági elnököt nem kérdezte meg.

Fleck szerint szerint a megyei bírósági elnökök jelentik a legnagyobb problémát a magyar igazságszolgáltatásban. Nem tudom tudja—e, hogy Magyarországon több mint 2800 bíró dolgozik, a megyei bírósági elnökök száma pedig 20. Közülük hárman vettek részt az általa sokat szidott bírósági törvények előkészítésében.
Nagyon lebecsüli Fleck a magyar bírói kart ezzel az állításával, hiszen a most működő megyei bírósági elnökök túlnyomó részét többször újraválasztotta a bírói kar. Így Flecknek azt a megállapítását, hogy az igazságszolgáltatás legnagyobb problémáját a megyei bírósági vezetők jelentik, ezzel azt is kimondta, hogy az igazságszolgáltatás legnagyobb problémája maga a bíró.
Fleck szerint „Az új bírósági rendszer egy évtizede alatt a bíróság költségvetése lyukas zsáknak bizonyult, mert a források bővülését soha nem követte a teljesítmény emelkedése
Ez a gondolat megint tükrözi az egyetemi oktató módszertanát, amelynek az a lényege, hogy teszek egy állítást, de azt semmivel nem bizonyítom. Ez pedig nem sorolható a tudományosságnak még a látszata mögé sem. Akkor lehetne egzakttá tenni az ilyen típusú bírálatot, ha Fleck közölné, hogy melyik évben mennyi volt a bíróságok költségvetése, annak felhasználása miként történt, volt—e feladatbővülés, s annak milyen anyagi vonzatai voltak. Ehelyett Fleck leír egy blöfföt, majd továbbhalad a gondolatmenetben, amelynek egyetlen vezérfonala van: rombolni a magyar igazságszolgáltatás presztízsét. Javasolom számára, hogy csatlakozzon a TIBIKE—hez, vagy IBIKE—hez, annak tagjai ugyanis olyan kijelentést tettek, hogy sokat akarnak beszélni és sokat írni. A gondolat minősége fel sem vetődött bennük.

1: A szerző a Veszprém Megyei Bíróság elnöke