MAGYAR BÍRÓI EGYESÜLET
1122 Budapest, Tóth Lőrinc utca 6.

  1. Időbeli hatály a feltételes szabadság megszüntetésénél (Btk.2.§, Btk.48.§ (4) bekezdés)

 

A Btk-át módosító 2009. évi LXXX. törvény 10.§ (2) bekezdése 2009. augusztus 9-től kezdődő hatállyal megváltoztatta a Btk.48.§ (4) bekezdésének a feltételes szabadság megszüntetésére vonatkozó – régóta alkalmazott – szabályát. A korábbi szöveg azt tartalmazta, hogy a bíróság a feltételes szabadságot megszünteti, ha a terheltet a feltételes szabadság alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. A 2009. augusztus 9-én hatályba lépett szöveg szerint a bíróság a feltételes szabadságot akkor szünteti meg, ha az elítéltet az ítélet jogerőre emelkedését megelőzően, vagy azt követően elkövetett bűncselekmény miatt a feltételes szabadság alatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. Mivel az újabb bűncselekmények miatti elítélések túlnyomó része nem a feltételes szabadság alatt történik meg, sok esetben nem kerülhetett sor a feltétes szabadság megszüntetésére.

 

Ezt a helyzetet a 2010. január 13-tól hatályos, a Btk. 48.§ (4) bekezdését módosító 2009. évi CXXXVI. törvény 22.§-a változtatta meg. Eszerint a bíróság a feltételes szabadságot megszünteti, ha az elítéltet az ítélet jogerőre emelkedését megelőzően, vagy azt követően elkövetett bűncselekmény miatt a feltételes szabadság alatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. A bíróság a feltételes szabadságot megszünteti, ha az elítéltet a feltételes szabadság alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik.

 

Kérdés, mi a helyzet akkor, ha a terhelt a 2009. augusztus 9-e és 2010. január 13-a közötti időszakban követ el a feltételes szabadság alatt olyan bűncselekményt, amely miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik?

 

 

 

A Btk.2.§-a szerint a bűncselekményt az elkövetés idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntetőtörvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell alkalmazni, egyébként az új büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje.

 

Az említett szakasz tehát kifejezetten a bűncselekmény elbírálásáról beszél, a régóta kialakult bírói gyakorlat szerint azonban a változásokat összhatásában kell vizsgálni, és így kell megállapítani, hogy új szabályozás összességében kedvezőbb-e az elkövetőre vagy sem. Ha pl. a különös részi büntetési tétel nem változott, de az általános részben kedvezőbb rendelkezések születettek (enyhítő szakasz, visszaesés, stb.), akkor az új törvényt kell minden tekintetben alkalmazni.

 

A feltételes szabadságra bocsátás azonban a cselekmény elbírálásán kívül eső, a szabadságvesztés végrehajtása során alkalmazható lehetőség, ezért a feltételes szabadságra bocsátás kedvezőbb lehetősége összhatásában nem jelenti a cselekmény enyhébb elbírálását. Így, ha az adott bűncselekménynél a különös részi büntetési tétel nem változott, és az általános részi szabályozás sem vált kedvezővé, önmagába véve a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nem jelent a terhelt számára kedvezőbb elbírálást, így az elkövetéskor hatályos törvények alkalmazásának van helye (BH.2006/173.).

 

Még inkább igaz ez, ha a feltételes szabadságra bocsátás szabályai kedvezőtlenül változnak meg. Az Európai Emberi Jogok Egyezményének 7. cikke szerint „nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.”

 

Mindebből az következik, ha a feltételes szabadság alatti elkövetés a 2009. augusztus 9-e  és 2010. január 13-i időszakra esik, a feltételes szabadságot csak akkor lehet megszüntetni, ha a terheltet a feltételes szabadság ideje alatt ítéli el a bíróság az újabb bűncselekmény miatt végrehajtható szabadságvesztésre.


  1. A vagyonelkobzás egyes kérdései (Btk.77/B.§)

 

A vagyonelkobzás mind a Btá. (1950. évi II. törvény 38.§-a), mind a korábbi Btk. (1961. évi V. törvény 55.§-a), mind pedig a hatályos Btk. (1978. évi IV. törvény 62.§-a) rendszerében mellékbüntetésként, tehát joghátrányként került elhelyezésre. Mindhárom jogszabályban közös volt az, hogy a vagyonelkobzás nemcsak a jogellenesen, hanem a jogszerűen szerzett vagyonra is kimondható volt, figyelemmel az intézmény büntetés jellegére. Az alkalmazás feltétele volt azonban a megfelelő vagyon léte, amelyet a hatályos Btk.62.§-a kifejezetten rögzített is. A változás 1999. március 1-jével következett be, a Btk-át módosító 1998. évi LXXXVII. törvény 11.§-a ugyanis – bár mellékbüntetésként meghagyta – a vagyonelkobzásra vonatkozó rendelkezéseket megváltoztatta. A módosított Btk.62.§ (1) bekezdése szerint szabadságvesztés kiszabása mellett vagyonelkobzást kell elrendelni arra a bűncselekményből eredő vagyonra, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett. Tehát megszűnt a jogszerűen szerzett vagyon elkobzásának lehetősége, ezzel a vagyonelkobzás elvesztette represszív, joghátrány jellegét. Ezt a folyamatot fejezte a 2002. április 1. napján hatályba lépett és a Btk-t módosító 2001. évi CXXI. törvény, amelynek 88.§ (2) bekezdése a vagyonelkobzást mint mellékbüntetést megszüntette, 14.§-a pedig a Btk.77/B.§–a alatt intézkedésként iktatta be. A módosításhoz fűzött indoklás szerint a 2000. évi CI. törvénnyel kihirdetett, a pénzmosással és a bűncselekményből származó dolgok felkutatásáról, lefoglalásáról és elkobzásáról szóló Strassbourgban 1990. november 8. napján kelt egyezmény második cikke szerint az egyezményben részes államoknak biztosítania kell „az eszközök és jövedelmek elkobzásának lehetőségét”. Az említett módosító törvény ennek megfelelően a jogellenesen megszerzett vagyon elkobzását teszi lehetővé, alapvetően az eredeti – a bűncselekmény elkövetés előtti – állapot visszaállásáról van szó.

 

1.) Btk.77/B.§ (1) bekezdés a.) pont

 

A Btk.77/B.§ (1) bekezdés a.) pontjának hatályos szövege szerint vagyonelkobzást kell elrendelni arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett.

 

Miután a Btk. a vagyon fogalmát nem határozza meg, értelmezendő kérdés az, hogy a vagyonelkobzás csak arra az ingó vagy ingatlanra rendelhető el, amely még megvan, vagy arra is, amelyet az elkövető ugyan megszerzett, de már nincsen vagy teljes egészében nincsen meg (pl. az elkövető felélte, ismeretlen személynek értékesítette, a vételárat pedig elköltötte, stb.)

 

Egyértelmű gyakorlat ebben a kérdésben ezidáig nem alakult ki. Ezt jelzi az is, hogy a Bíróképző Akadémián nemrégiben tartott egyik tanfolyamon a részt vévő bíráknak csaknem fele az elkövetőnél meg nem lévő vagyonra is elrendelhetőnek tartotta a vagyonelkobzást, és csak pár szavazattal győzött az az álláspont, hogy csak az elkövetőhöz került és meglévő vagyonra lehet a vagyonelkobzást elrendelni. Az említett jogintézmény alkalmazására vonatkozó döntések sem egyértelműek.

 

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságnak 1/2008. számú Büntető Jogegységi Határozata a kábítószerrel visszaéléssel kapcsolatos vagyonelkobzással foglalkozik. A jogegységi határozat szerint a Btk.77/B.§ (1) bekezdés a.) és d.) pontjára figyelemmel a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének elkövetőjével szemben alkalmazott vagyonelkobzásnál az intézkedés nem korlátozható az értékesítéssel elért nyereségre. Azt a bűncselekménnyel összefüggő teljes vagyonra kell elrendelni, függetlenül a kábítószer megszerzésére fordított vagyon mértékétől, illetve attól, hogy a kábítószer értékesítése az elkövető számára nyereséges vagy veszteséges volt-e.

 

Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság 69. számú Büntető Kollégiumi Vélemény I. pontja kimondja, hogy a vagyonelkobzás célja a bűnös úton elért vagyongyarapodás elvonása. Ezt az álláspontot a BKV. különösebben nem okolja meg. A I. ponthoz fűzött indoklás csupán annyi, hogy a 2001. évi CXXI. törvény módosított Btk. szerint a vagyonelkobzás a korábbi szabályozástól eltérően már nem mellékbüntetés, hanem intézkedés. Alkalmazásának célja a bűncselekmény elkövetéséből eredő, valamint a törvényesen szerzett de bűncselekmény elkövetésére fordított vagy arra szánt vagyon elvonása az állam javára.

 

A Legfelsőbb Bíróság a Bfv.I.140/2008. számú határozata (BH.2008. évi 320. jogeset) szerint a pénzösszegben kifejezett vagyonelkobzás elrendelésének nem akadálya, ha az egyébként elkobzandó vagyon nem lelhető fel, attól a terhelt vagy más gazdagodó elesett.

 

Végül a Legfelsőbb Bíróság a Bfv.I.100/2007. számú határozatába (BH.2009. évi 133. jogeset) kifejezetten kimondja, hogy a vagyonelkobzást megalapozó általános törvényi előfeltételek megvalósulásakor a vagyonelkobzás alkalmazása kötelező és annak nem akadálya, hogy a bűncselekmény elkövetésével szerzett vagyonnövekmény már nincs meg teljes egészében, mert azt az elkövető felélte. Az indoklás szerint a Btk.77/B.§ (1) bekezdéséből egyértelműen az következik, hogy az intézkedés alkalmazása kötelező. E kötelezettség pedig attól függetlenül fennáll, hogy a megszerezett vagyon még fellelhető-e, illetve az elkövetőnek egyáltalán van-e bármilyen vagyona.

 

A vagyon fogalmának sem a Btk-ban, sem A Ptk-ban meghatározása nincsen. Köznapi értelemben vagyonon a természetes vagy jogi személy, gazdasági társaság stb. tulajdonába álló és meglévő anyagi javak és velük kapcsolatos jogok összességét értjük. A Btk.-t módosító 2001. évi CXXI. törvény indoklása szerint a módosítás célja a 2000. évi CI. törvénynek megfelelően a bűncselekménnyel kapcsolatos eszközök és jövedelem elkobzása lehetőségének biztosítása. Alapvetően az eredeti – bűncselekmény elkövetése előtti – állapot visszaállításáról van szó, ami az elkövető vagyoni helyzetét illeti.

 

Ebből az következik, ha az elkövető a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyontól elesik (feléli, stb.) akkor vele szemben a Btk.77/B.§ (1) bekezdés a.) pontja alapján vagyonelkobzás kimondásának nincs helye. Ugyanis az elkövető vagyoni helyzete az elkövetést megelőző állapothoz viszonyítva nem változott, tehát annak visszaállítására sincs lehetőség, nincs elvonandó vagyongyarapodás.

 

Nem véletlen, hogy a Btk.77/B.§ (1) bekezdés a.) pontja bűncselekményből eredő vagyonról beszél, és nem bűncselekmény elkövetési értékéről vagy az elért haszonról, stb. Lopásnál más az elkövetési érték és más a lopás útján keletkezett vagyon. Ha a törvényhozó a lopási értéket, csalásból eredő hasznot, stb. kívánta volna elkobozni, ennek megfelelően szövegezte volna meg a szóban forgó törvényhelyet. 

 

Egyébként ha a meg nem lévő vagyonra vagyonelkobzást kellene kimondani, akkor ezt minden olyan bűncselekménynél alkalmazni kellene, ahol az elkövető valamilyen haszonhoz jut. Így kötelező lenne a vagyonelkobzás lopásnál, sikkasztásnál, csalásnál, rablásnál, kifosztásnál, zsarolásnál, stb.

 

A 2008. évi egységes rendőrségi és ügyészségi statisztika szerint az ismerté vált bűncselekmények száma 408.407 volt,  ebből vagyonelleni bűncselekményeké 265.755, a lopásoké pedig 127.125. Ezek a számok 2009-ben csak minimálisan csökkentek.

 

Ha a vagyonelkobzásnál csak a lopást vesszük figyelembe, 100.000-es  nagyságrendben kellene vagyonelkobzást elrendelni, mivel a lopások túlnyomó részében az okozott kár nem térül meg. Valószínű, hogy a végrehajtási eljárások jelentős része eredménytelen lesz, mivel számos elkövető nem rendelkezik vagyonnal, jövedelemmel. A behajtás megkísérlése jelentős költséggel jár, eredmény pedig legalább is kétes.

 

2.) Be.77/B.§ (1) bekezdés e.) pont

 

A 2002-es Btk. módosítástól kezdve a Btk.77/B.§ (1) bekezdés e.) pontjának szövege úgy szólt, hogy vagyonelkobzást kell elrendelni arra a vagyonra, amely az adott vagyoni előny tárgya volt.

 

Ezzel kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság 2009. májusában megjelentette a 78. számú Büntető Kollégiumi Véleményét. Ennek II. pontja szerint a passzív vesztegetővel szemben nem lehet vagyonelkobzást elrendelni, ha a bűncselekmény elkövetése révén vagy azzal összefüggésben nem szerezte meg a vagyoni előnyt. A III. pont pedig ezzel párhuzamosan  kimondja, hogy annak a vagyoni előnynek az elvonására, amelyet az aktív vesztegető csupán ígért, nincs törvényes alap.

 

Ezt követően Btk-át módosító, 2010. április 1-én hatályba lépett 2010. évi CXLIII. törvény a hivatkozott pontot akként módosította, hogy nemcsak az adott, hanem az ígért vagyoni előnyre is vagyonelkobzást kell elrendelni.

 

Ezt a módosítást nem tartom szerencsésnek.

A Btk.77/B.§ (1) bekezdés e.) pontjában írt vagyonelkobzásnak nyilván az a célja, hogy elvonja azt a vagyont, amelyet az aktív vesztegető adott és amellyel a passzív vesztegető gyarapodott. Ígért vagyoni előnynél vagyongyarapodás nem történt, tehát vagyonelkobzás alkalmazása sem indokolt.

 

Ezzel kapcsolatosan felmerül a licitálás kérdése is. Nem ritka az, hogy az aktív vesztegető úgy ígéri, esetleg többször emeli az előny összegét, hogy annak szolgáltatására sem szándéka, sem lehetősége nincsen. Kérdés az is, hogy ígért előny esetén a bíróságoknak a vagyonelkobzás elrendelése előtt kell-e vizsgálnia azt, hogy az aktív vesztegetőnek volt-e reális lehetősége az ígért előny szolgáltatására?

 

 

 

III. Visszaélés okirattal (Btk.277.§ (1) bekezdés)

 

A Btk.277.§ (1) bekezdése szerint az okirattal visszaélést az követi el, aki olyan közokiratot amely nem, vagy nem kizárólag a sajátja, mástól, ennek beleegyezése nélkül jogtalanul megszerez vagy azt megsemmisíti, megrongálja, vagy eltitkolja.

Az említett tényállásban tehát négy elkövetési magatartás szerepel, ezek közül leggyakrabban a jogtalan megszerzés és a megsemmisítés fordul elő.

 

A korábbi bírói gyakorlat nem kívánta meg azt, hogy az elkövető a jogtalanul megszerzett közokiratot viszonylag hosszabb ideig birtokolja. Ezért megállapították az okirattal visszaélést akkor is, ha az elkövető pl. a sértett pénztárcáját, táskáját tulajdonította el a benne lévő közokiratokkal együtt, majd rövid időn belül a táskát a közokiratokkal együtt eldobta.

 

A Legfelsőbb Bíróság 1/2009. számú Büntető Jogegységi Határozata 1.) pontja azonban kimondta, hogy a Btk.277.§ (1) bekezdésében meghatározott okirattal visszaélés vétségének „a megszerzés” elkövetési fordulata nem azonos a Btk.316.§ (1) bekezdésében írt „elvétel” elkövetési magatartással. A megszerzés megvalósulásához viszonylag hosszabb ideig tartó, visszaélésszerű, a közokiratok iránti bizalom megingatására alkalmas birtoklás szükséges. Ebből következően tehát pl. a pénztárcával együtt megszerzett közokiratok rövid időn belüli eldobásával a Btk.277.§ (1) bekezdés I. fordulata szerinti okirattal visszaélés vétsége nem valósul meg.

 

Ugyanezen jogegységi határozat 2.) pontja szerint azonban megsemmisítéssel követi el az okirattal visszaélést az, aki nem a kizárólag saját vagy idegen közokiratot olyan körülményeknek teszi ki, amelynek következtében az okirat állagának helyrehozhatatlan károsodása, vagy tartalmának felismerhetetlenné válása (eltűnése) az általános élettapasztalatok alapján előrelátható. Így, ha az elkövető a pénztárcával együtt megszerzett közokiratokat eldobja, a Btk.277.§ (1) bekezdésének I. fordulata nem, II. fordulata azonban megvalósulhat.

 

A jogegységi határozat kötelező alkalmazása folytán alappal merül fel a kérdés, hogy a vádiratnak a közokirat jogtalan megszerzésén túl tartalmaznia kell azt, hogy az elkövető szándéka mire irányult – viszonylag hosszabb ideig tartó visszaélésszerű birtoklásra vagy megsemmisítésre?

 

A Be.2.§ (2) bekezdése szerint törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványába meghatározott személy, pontosan körülírt büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bíróság eljárás lefolytatását kezdeményezi. A Legfelsőbb Bíróság az 1/2007. BK. véleményében kimondja, hogy a vád törvényességének elengedhetetlen tartalmi eleme, hogy pontosan körülírt büntető törvénybe ütköző cselekményt tartalmazzon. A vád tárgyává tett cselekmény körülírása akkor pontos, ha a vádló indítványában ismertetett történeti tényállás hiánytalanul tartalmazza a bűncselekmény törvényi tényállási elemeinek megfelelő konkrét tényeket: az elkövetési magatartást, stb.

 

Álláspontom szerint a fentiekből az következik, hogy közokirat jogtalan megszerzése esetén a vádirati tényállásnak tartalmaznia kell azt, hogy az elkövető  vádlott szándéka mire irányult – a közokiratok hosszabb ideig való megtartására vagy megsemmisítésére.

 

Előfordul, hogy az elkövető által eldobott közokiratok – teljesen véletlenül visszakerülnek a tulajdonoshoz. Ebben az esetben – ha az elkövető nyilatkozatából, vagy a körülményekből (elhagyott helyen való eldobás, stb.) az következtethető, hogy az elkövető szándéka – akár eshetőlegesen – az okiratok megsemmisítésére irányult, a Btk.277.§ (1) bekezdésének 2. fordulatában írt okirattal visszaélésnek a Btk.16.§-ában írt kísérletét kell megállapítani.

 

  1. Az üdülési csekk és az étkezési utalvány készpénz-helyettesítő fizetési eszköz mivolta  (Btk.313/B-E.§-ai).

 

Az utóbbi években aktuális kérdéssé vált az, hogy az üdülési csekk és az étkezési utalvány készpénz-helyettesítő fizetési eszköznek minősül-e?

 

A készpénz–helyettesítő fizetési eszközre elkövethető bűncselekményeket a Btk.313/B., C. és D.§-ai tartalmazzák.

 

A Btk.313/E.§ értelmező rendelkezése szerint a Btk.313/B-D.§–ai alkalmazásában készpénz-helyettesítő fizetési eszközön a külön jogszabályban meghatározott készpénz-helyettesítő fizetési eszközt, továbbá az utazási csekket és a váltót kell érteni, feltéve, hogy a másolással, hamisítással vagy jogosulatlanul felhasználással szemben védett.

 

A Btk.313/C.§ (8) bekezdése a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel azonos védelmet biztosít az úgynevezett kereskedelmi kártyának. A hivatkozott törvényhely szerint a szóban forgó § (2) – (7) bekezdése szerint büntetendő az is, aki készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélést valamely gazdálkodó szervezet által kibocsátott olyan kártyára követi el, amely a kibocsátó áruja árának kiegyenlítésére alkalmas.

 

Az üdülési csekk és az étkezési utalvány kétségkívül készpénzt kímélő eszköz, kérdéses azonban, hogy készpénz-helyettesítő fizetési eszköznek minősül-e?

 

A Btk.313/E.§ idézett rendelkezése szerinti készpénz-helyettesítő fizetési eszköznek elsősorban a külön jogszabályban meghatározott készpénz-helyettesítő fizetési eszközök minősülnek.

 

A háttérszabály ebben az esetben a Hitelintézetről és a Pénzügyi Vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (Hpt.) 2. számú melléklete I. fejezetének 5.1.–3. pontja. Az 5.1. pont szerint készpénz-helyettesítő fizetési eszköz

a.)    a csekk

b.)    az elektronikus pénzeszköz

c.)    a pénzforgalmi szolgáltató és az ügyfél között keretszerződésben meghatározott olyan személyre szabott dolog, vagy eljárás, amely lehetővé teszi az ügyfél számára a fizetési megbízás megtételét.

 

a.) Csekk

 

 A csekk értékpapír, amelyben a kibocsátó arra utasít valamely pénzügyi intézményt (hitelintézetet, pénzügyi vállalkozást – továbbiakban: Bankot), amelynél követelése van, hogy a csekk alapján meghatározott pénzösszeget fizessen ki. A csekkre vonatkozó rendelkezéseket a Genfbe 1931. március 19-én megkötött csekkjogi egyezmények kihirdetéséről szóló 1965. évi 2. számú tvr., valamint a módosított 2/1965. (I.24.) IM számú rendelet tartalmazza.

 

A csekk kellékei a következők:

1.) a csekk elnevezése az okirat szövegében, 2.) határozott pénzösszeg fizetésére szóló feltétlen meghagyás, 3.) a fizetésre kötelezett nevének, azaz a címzettnek a megjelölése, 4.) fizetési hely megjelölése, 5.) a kiállítás napjának és helyének megjelölése (keltezés), 6.) a kibocsátó aláírása.

Az az okirat, amelyből a csekk e törvényes kellékei közül bármelyik hiányzik, nem csekk, hanem utalvány. Az üdülési csekk a fenti követelményeknek nyilvánvalóan nem felel meg.

A csekkjogviszonyban három személy szerepel: a kibocsátó, a címzett és a kedvezményezett. A csekket megtekintéskor, bemutatáskor nyomban ki kell fizetni.

 

b.) Elektronikus pénzeszköz

 

A pénzforgalmi szolgáltatásokról és az elektronikus fizetési eszközökről szóló 227/2006. (XI.20.) Kormányrendelet 2.§ 2.) pontja szerint elektronikus pénzeszköz a Hpt. 2. számú mellékletének I. fejezetének 5.3. pontjában meghatározott fizetési eszköz.

A Hpt. említett 5.3. pontja szerint elektronikus pénzeszköz olyan készpénz-helyettesítő fizetési eszköz – így különösen értéktároló kártya, számítógép memória – amely elektronikus pénz tárolására szolgál és amellyel az ügyfél közvetlenül végezhet fizetési műveletet. Az 5.2. pont szerint elektronikus pénz: készpénz átvétele, illetőleg számlapénz átutalása ellenében kibocsátott elektronikus pénzeszközön tárolt pénzérték, amelyet elektronikus fizetés céljából a kibocsátón kívül más is elfogad.

 

c.)  A pénzforgalmi szolgáltató és az ügyfél közötti keretszerződésre vonatkozó szabályokat a Hpt. 5.1. pontja tartalmazza.

 

Utazási csekk

 

A Btk.313/E.§ szerint a következő készpénz helyettesítő fizetési eszköz a utazási csekk. Az utazási csekk különböző csekktársaságok, bankok és pénzintézetek által kibocsátott, fixcímletű, nyomdai úton előállított csekk, amely rendelkezik a csekkre előírt törvényes kellékkel. Az utazási csekket a csekkbirtokos vásárolja meg, és saját költségének fedezésére (főként külföldre utazáskor) használja fel. Közvetlenül lehet vele fizetni szállodában, étteremben, áruházban, emellett pénzintézetnél, pénzváltásra felhatalmazott egységeknél készpénzre váltható. Az utazási csekk – néhány kivételtől eltekintve – a világ bármely országában és időkorlátozás nélkül érvényes.

 

Váltó

 

A Btk.313/E.§ szerint a harmadik készpénz helyettesítő fizetési eszköz a váltó.

A váltó hiteleszköz, kiállításának alapja rendszerint valamely hitelviszony. A váltó értékpapír, azaz olyan okirat, amely a benne tanúsított alanyi jogot úgy testesíti meg, hogy az papír nélkül sem átadni, sem átruházni, sem érvényesíteni nem lehet. Különleges és szigorú alakszerűségekhez kötött okirat.  A váltóra vonatkozó rendelkezéseket Genfbe 1930. június 7-én megkötött váltójogi egyezmények kihirdetéséről szóló 1965. évi 1. számú tvr., valamint a módosított 1/1965. (I.24.) IM számú rendelet rögzíti. A váltó pénzpapír, mindig meghatározott pénzösszeg kifizetésére irányul, jogcímmentes pénztartozást, illetve pénzkövetelést testesít meg. Két fő formája van: az idegen váltó és a saját váltó. A váltókövetelés érvényesítése úgy történik, hogy a váltót az esedékességéig a címzettnek a lakóhelyén elfogadás végett bemutatják.

 

A fenti készpénz-helyettesítő fizetési eszközöknek közös vonása az, hogy a kibocsátó, ügyfél, stb. általában a pénzintézettel áll jogviszonyban, a készpénz-fizetési eszközt időhatár nélkül készpénzre lehet átváltani, illetve a készpénz követelésre irányul. Ezek a pénzeszközök a bank, illetve hitelviszonyokon alapulnak.

 

Ezzel szemben az üdülési csekk a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi  CXVII. törvény 69.§ (1) bekezdés g.) a.) pontja, illetve a 70.§ (2) bekezdése értelmében természetbeni juttatás. Az üdülési csekket a munkáltató, illetve a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány bocsáthatja ki.

 

Az üdülési csekk a kiállításától számított 1 évig érvényes, át nem ruházható, csak az használhatja fel, akinek a nevére kiállították. Készpénzre át nem váltható, a csekk értékéből az elfogadóhelyek nem adnak vissza. Az üdülési csekket csak a Magyar Nemzeti Alapítvánnyal szerződéses viszonyba álló elfogadóhelyeken lehet felhasználni fizetőeszközként, külföldön azonban a csekk nem használható. Az üdülési csekkrendszer célja, hogy mind többen hazai szolgáltatók segítségével pihenjenek, kikapcsolódjanak, üdüljenek.

 

Mindebből következik, hogy az üdülési csekk a Btk.313/B.–313/D.§ alkalmazásában készpénz-helyettesítő fizetési eszköznek nem tekintethető.

 

De az üdülési csekk nem minősülhet úgynevezett kereskedelmi kártyának sem. A Btk.313/C.§ (8) bekezdése szerint a kereskedelmi kártya valamely gazdálkodó szervezet által kibocsátott olyan kártya, amely a kibocsátó áruja árának kiegyenlítésére alkalmas. Az üdülési csekket nem gazdálkodó szervezet árujának kifizetésére bocsátották ki, így tehát nem kereskedelmi kártya.

 

A Szja.70.§ (2) bekezdés b.) pontja a természetben és egyéb béren kívüli juttatások között említi meg az étkezési jegyet, amelyre a fentebb kifejtettek értelemszerűen irányadók.

 

  1. A dolog elleni erőszak kérdése a lopásnál  (Btk.316.§ (2) bekezdés d.) pont)

 

A dolog elleni erőszak viszonylag új fogalom, azt a 1979. július 1. napján hatályba lépett 1978. évi IV. törvény (hatályos Btk.) hozta be.

 

Előtte 100 éven keresztül az 1878. évi V. tc. (Csemegi Kódex), valamint az 1961. évi V. törvény  (korábbi Btk.) a lopásnál minősítő körülményként a betörést, illetve a feltörést szabályozta.

 

Az 1978. évi V. tc. 336.§ 3.) alpontja szerint a lopás, tekintet nélkül a lopott dolog értékére, bűntettet képez, ha épületen, bekerített helyen, vagy hajón követik el, ahova a tolvaj betörés vagy bemászás útján jutott, vagy a lopás céljából zár vagy megőrzésre szolgáló egyéb készület feltöretett. Dr. Angyal Pál szerint (dr. Angyal Pál: A lopás. Atheneum, év nélkül) a súlyosabb minősítés alapja az, hogy a tolvaj nagyobb akadályok leküzdése után jut a dologhoz, ezzel egyfelől vakmerőségét árulja el, másfelől a magánvédelem erőtlenségének a tényét dokumentálja. Dr. Angyal Pál szerint nem forog fenn betörés, ha a záró készülék akadálynak nem minősíthető, inkább csak jelez, mint véd (pl. az épület ablakán üveg helyett lévő papírlap, zárpótló spárga, stb.).

 

Az 1961. évi V. törvény 296.§ (2) bekezdés a/1.)  pontja szerint minősítő körülmény, ha megőrzésre szolgáló zárat vagy készüléket feltörve követik el a lopást.

 

A hatályos Btk. a dolog elleni erőszak bevezetésével tehát új helyzetet teremtett, de a lopáshoz fűzött indoklás nem tartalmazott különösebb eligazítást. E szerint a minősített eset átfogóbb elnevezéssel von össze olyan körülményeket, amelyek a cselekmény társadalomra veszélyességét fokozzák. Így a lopásnak dolog elleni erőszak útján elkövetése magába foglalja a helyiségbe vagy ahhoz tartozó bekerített helyre erőszakkal behatolást, tovább a megőrzésre szolgáló zár vagy készülék feltörését.

 

Már a minősítő körülmény bevezetésekor felmerült az a nézet, hogy a dolog elleni erőszak olyan átfogó fogalom, aminek alkalmazásával csekély tárgyi súlyú cselekmények is lényegesen súlyosabb elbírálás alá esnek. Ez viszont ellentétes azzal az elvvel, hogy minősítőnek csak olyan körülményt szabad értékelni, amely a bűncselekmény társadalomra veszélyességi fokát valósan, mégpedig a súlyosabb büntetési tételnek megfelelő mértékben emeli.

 

A gyakorlatban viszonylag korán kialakult a jelenleg is használatos dolog elleni erőszak fogalom. A Magyar Büntetőjog Kommentárja szerint a betörésen és feltörésen kívül dolog elleni erőszaknak tekintendő valamely akadálynak fizikai erővel történő leküzdése, amely nem szükségszerűen jár állagsérelemmel és nem feltétele a különösebb fizikai erőkifejtés sem.

 

Kisegítő elvként alkalmazták, hogy a dolog elleni erőszak akkor valósul meg, ha az elkövető az idegen ingó dolog elvétele érdekében olyan magatartást tanúsít, ami a mindennapi életben nem szokásos.

 

Ezek a megfogalmazások a joggyakorlatba anomáliákat eredményeztek. Nem valósít meg dolog elleni erőszakot az az elkövető, aki egy fél erdőt kivág (BH.1986/402.), aki azonban ha nem az őrzésre, védésre szolgáló szúnyoghálót beszakítja, a lopás minősített esetét követi el (BH.1991/346.).

 

A legellentmondásosabb a kábeleknek levágás útján történő eltulajdonítása. Amennyiben a kábel még a kábeldobon van, mivel a levágás a szokásos felhasználási mód, nem valósul meg dolog elleni erőszak (BH.1990/90., 1992/3.), ha azonban a kábelt gépről, beltéri vezetékről, stb. vágják le, úgy a lopást dolog elleni erőszakkal követik el (BH.158/1992.).

 

Véleményem szerint a két elkövetési magatartás társadalmi veszélyességében nincs olyan különbség, amely súlyosabb büntetési tétel alkalmazását indokolná, nincsen.

 

 

Legújabban a Btk.316.§ (2) bekezdés d.) pontját módosító 2009. évi LXXX. törvény 50.§-a szerint dolog elleni erőszak az is, ha a dolog eltulajdonításának megakadályozására szolgáló eszközt állagsérelem okozása nélkül eltávolítják, vagy a dolog eltulajdonításának megakadályozására alkalmatlanná teszik.

Az úgynevezett lágy etikett eltávolítása nem igényel nagyobb fizikai erőt, mint pl. egy levélboríték felbontása. A módosított Btk. tehát dolog elleni erőszakként szabályoz olyan elkövetési magatartást, amelynek társadalmi veszélyessége nem éri el azt a mértéket, amely a lényegesen súlyosabb büntetési keret alkalmazását indokolná.

 

Az életviszonyok változására tekintettel elfogadható, hogy súlyosabban büntetik a dolog eltulajdonításának megakadályozására szolgáló eszköz eltávolítását. Azonban álláspontom szerint elegendő lett volna annak a 316.§ (2) bekezdés d.) pontját követő külön pontban való elhelyezése, tehát szabálysértésből kiemelő körülményként való szabályozása. A Btk.316.§ (2) bekezdésében a–d.) pontig írt körülmények ugyanis nemcsak a szabálysértésből emelnek ki, hanem minősítenek is, jóval súlyosabb büntetés kiszabását téve lehetővé.

 

A dolog elleni erőszak fogalmának tágítása miatt érthetetlenné válik, hogy egyes cselekmények miért, mások miért nem minősülnek súlyosabbnak.

 

  1. Az igazolás lehetősége a Be.52.§ (2) bekezdése esetén.

 

A Be.52.§ (2) bekezdése szerint a magánvádló halála esetén helyébe 30 napon belül hozzátartozója léphet. Konkrét ügyben kérdésként merült fel az, hogy ilyenkor a 30 napos határidő elmulasztása esetén van-e helye igazolási kérelemnek? Ugyanis a Be.173.§ (3) bekezdése a magánindítvánnyal kapcsolatosan tartalmaz hasonló rendelkezést, amely szerint az elhunyt sértett hozzátartozója a még nyitva álló határidő alatt terjesztheti elő a magánindítványt. A (4) bekezdés kimondja, hogy a magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása miatt igazolásnak akkor van helye, ha a bűncselekmény közvádra üldözendő.

 

Ezzel kapcsolatosan a gyakorlat nem teljesen egyértelmű. A BH.1991/384. jogeset pl. II. pontjában rögzíti, hogy a magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye. Az esetleírásból viszont kiderül, hogy az első fokú bíróság a könnyű testi sértés vétsége miatti eljárást azért szüntette meg, mivel a magánvádló meghalt, hozzátartozója (magánvádló leánya) pedig felhívás ellenére nem nyilatkozott a tekintetben, hogy kíván-e a magánvádló helyébe lépni. Az ügyben tehát már joghatályos magánindítványt terjesztettek elő, így nem a magánindítvány hiányáról, hanem a magánvádló helyébe lépésről volt szó. A jogesetből kitűnik, hogy a magánvádló leánya a megszüntető határozat elleni fellebbezéskor igazolási kérelmet terjesztett elő, a másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban a magánindítványi határidő elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye (Be.123.§ (4) bekezdés).

 

Az említett jogeset összemossa a Be.52.§ (2) és a Be.173.§ (3) bekezdését, annak ellenére, hogy két teljesen eltérő jogszabály helyről van szó.

 

A Be.52.§ (2) bekezdése a magánvádlóra, mint a büntetőeljárás egyik résztvevőjére vonatkozó szabályokat tartalmaz. Eszerint a magánvádló halála esetén helyébe 30 napon belül hozzátartozója léphet – a törvény itt nem tartalmaz olyan rendelkezést, hogy igazolási kérelemnek nincs helye.

 

A Be.173.§-a viszont a IX. fejezet II. címe alatt nyert elhelyezést, és a büntetőeljárás megindítása kapcsán tartalmaz szabályokat a magánindítványról. Eszerint a magánindítványt attól a naptól számított 30 napon belül kell előterjeszteni, amelyen a magánindítványra jogosult a bűncselekmény elkövetőjének kilétéről tudomást szerzett. A (3) bekezdés kimondja, hogy az elhunyt sértett hozzátartozója a még nyitva álló határidő alatt terjesztheti elő magánindítványát. A 173.§ (4) bekezdése szerint pedig a magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása miatt igazolásnak akkor van helye, ha a bűncselekmény közvádra üldözendő.

 

A két intézmény tehát a büntetőeljárás két egymással össze nem függő részében nyert elhelyezést, és a Be. csak a magánindítvány vonatkozásában zárja ki az igazolási kérelmet.

 

Az igazolási kérelemre vonatkozó rendelkezések a Be. általános eljárási szabályai között helyezkednek el, ebből következően az igazolás általános jogintézmény. Így a Be.65.–66.§-ában írtak az eljárás minden szakaszában és eljárási formában irányadók, kivéve ahol a törvény az igazolást kifejezetten kizárja.

 

Mindezekből az következik, hogy a Be.53.§ (2) bekezdésében írt határidő elmulasztása esetén az általános szabályok szerint igazolásnak van helye.

 

VII. A vád törvényességének kérdése akkor, ha az eljárás folytatását a Be.191.§ (3) bekezdésében írt esetben nem a nyomozási bíró rendelte el.

 

Többször elfordult, hogy miután a városi ügyészség a nyomozást a Be.190.§ (1) bekezdés c.) pont II. fordulat alapján (nem állapítható meg, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követette el) megszüntette, később, akár 1 év eltelte után a főügyészség a városi ügyészség határozatát hivatalból hatályon kívül helyezte és a Be.191.§ (1) bekezdés alapján az eljárás folytatását rendelte el. Új bizonyíték beszerzésére nem került sor, hanem a folytatás elrendelésének oka a nyomozás megszüntető határozat megalapozatlansága volt. 

 

A Be.191.§ (3) bekezdése kimondja, ha a nyomozás megszüntetése ellen nem éltek panasszal, illetve az ügyész, vagy a felettes ügyész nem rendelte el a nyomozás folytatását, utóbb azt csak a bíróság rendelheti el az ellen, akivel szemben a nyomozást korábban megszüntették. A törvényhelyhez fűzött indokolás szerint garanciális jelentősége van annak, ha a nyomozás megszüntetése ellen senki nem él jogorvoslattal, vagy az eredménytelen volt, az ellen, akivel szemben a nyomozást korábban megszüntették, utóbb csak a nyomozási bíró rendelhesse el a nyomozás folytatását.

 

A jogszabályból és a hozzáfűzött indokolásból egyértelmű az, hogy a Be.191.§ (3) bekezdése esetében ha a nyomozás megszüntetésére kerül sor, annak folytatását csak a nyomozási bíró rendelheti el. Ezt tartalmazza egyébként a Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának 2004.IV.C/1. számú vizsgálati anyaga, és az Ügyészségi Közlönyben (2004/1.)közzétett Emlékeztető 309. pontja is. Ez utóbbi kimondja,  ha a nyomozás megszüntetése után a Be.191.§ (3) bekezdése szerinti esetben a nyomozás folytatását megalapozó újabb bizonyíték merül fel a gyanúsítottal szemben, vagy az állapítható meg, hogy a nyomozást megalapozatlanul vagy törvénysértő módon szüntették meg, a nyomozás folytatása iránt a nyomozási bíróhoz indítványt kell benyújtani. Ezzel ellentétes az idézett ügyészségi gyakorlat, amely arra hivatkozik, hogy az emlékeztető 309. pontja szerint ha a további nyomozati cselekmények elvégzésére nincs szükség, hanem eltérő tartalmú ügyészségi döntés hozatala szükséges, nem kell indítványt előterjeszteni a nyomozási bíróhoz.

 

Az eljáró ügyészségek hivatkoznak arra is, hogy a Be. különbséget tesz az eljárás és annak egy részét képező nyomozás fogalma között. Álláspontjuk szerint a Be.191.§ (3) bekezdése arra az esetre vonatkozik, ha a nyomozás folytatása szükséges, ha viszont arra nincs szükség, az ügy nem kerül vissza ügyészi szakból nyomozati szakba, hanem a nyomozási bíró bevonása nélkül vádemelésre kerülhet sor.

 

Ez az álláspont nyilvánvalóan ellentétes az indokolásban megfogalmazott garanciális elvvel, és önellentmondásos, mivel az ügyészség a korábbi határozatával a nyomozást és nem az eljárást szüntette meg. A Be.193.§ (3) bekezdése esetén tehát csak a nyomozási bíró rendelheti el az eljárás folytatását, figyelemmel a Be.207.§ (2) bekezdés c.) pontjára is.

 

Kérdés, hogy ilyen esetben a törvényes vád hiányáról (Be.2.§ (2) bekezdés), vagy a vádirat pótolható hiányosságairól van–e szó? Az első esetben a bíróságnak a Be.267.§ (1) bekezdés j.) pontja alapján az eljárást meg kell szüntetnie, míg a második esetben erre csak akkor kerülhet sor a Be.267.§ (1) bekezdés k.) pontja szerint, ha  az ügyészség a vádirat hiányosságainak pótlására irányuló bírósági megkeresésnek a megadott határidőn belül nem tesz eleget. A vádirat pótolható hiányossága esetén a Be.188.§ (1) bekezdés d.) pontja és a Be.266.§ (1) bekezdés a.) pontja alapján az eljárás felfüggesztésére is sor kerülhet.

 

A Be.2.§ (2) bekezdése szerint törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt büntető törvényben ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi.

 

A Be.188.§ (1) bekezdés d.) pontja szerint az eljárást fel kell függesztetni, ha annak lefolytatásához előzetes kérdésben hozott döntést kell beszerezni. Végül a Be.217.§ (2) bekezdés d.) pontja szerint a vádirat tartalmazza az eljárás megindításához szükséges külön törvényi feltétel (magánindítvány, feljelentés, kívánat, mentelmi jog vagy mentesség felfüggesztése, hozzájárulás a büntetőeljárás megindításához) meglétét.

 

Kétségtelen, hogy az ügyész, mint közvádló általában vádemelésre jogosult. Jelen esetben azonban a korábbi eljárást jogerősen megszüntették, annak folytatását csak a nyomozati bíró rendelhette volna el. Nincsen tehát olyan eljárás folyamatban, amelynek eredményeképpen az ügyész vádat emelhetne, így ebben a konkrét esetben az ügyész nem tekinthető vádemelésre jogosult személynek.

 

A nyomozási bíró határozata nem tekinthető a Be.188.§ (1) bekezdés d.) pontjába írt előzetes kérdésnek. A büntetőeljárásban csak kivételesen kerülhet sor ezen a címen az eljárás felfüggesztésére, pl. olyan esetekben, amikor a polgári ítélet érvénye mindenkivel szemben hatályos (státuszper). Itt nem előzetes kérdésről, hanem arról van szó, hogy egy korábbi eljárási cselekmény nem került elvégzésre, ezért ezen a címen az eljárás felfüggesztésének nincs helye.

 

Nem kerülhet sor a vádirat hiányosságainak pótlására sem. A Be.267.§ (1) bekezdés k.) pontja szerint a Be.217.§ (3) bekezdésében írtak vonatkozásában van helye a vádirat hiányosságainak pótlására. A Be.217.§ (3) bekezdés d.) pontja csak és kifejezetten az eljárás megindításához szükséges külön törvényi feltételt tartalmazza, még pedig taxatíve felsoroltan. A nyomozási bíróság határozatának hiánya ilyennek nyilván nem tekinthető.

 

Ezért álláspontom szerint ilyenkor a vád nem törvényes, így az eljárást a Be.267.§ (1) bekezdés j.) pontja alapján meg kell szüntetni.

 

VIII. A pótmagánvád néhány kérdése (Be.53.§ (1) bekezdés, Be.231.§ (2) bekezdés c.) pont, Be.343.§ (6) bekezdés)

 

Az utóbbi években a pótmagánvádas ügyek száma egyenletesen emelkedik, és ezzel párhuzamosan növekszik a gyakorlatban felmerülő problémák száma is.

 

1.) A nyomozás megszüntető határozat összefüggése a pótmagánvád terjedelmével.

 

Gyakori előfordul, hogy a sértett több, egymással alaki halmazatban álló bűncselekmény miatt tesz feljelentést a nyomozó hatóság azonban az eljárást csak egy bűncselekmény miatt szünteti meg. Kérdés, hogy az alaki halmazatba álló olyan bűncselekmény miatt is van helye pótmagánvádnak, amely a feljelentést elutasító vagy nyomozást megszüntető határozatban nem szerepel?

 

A Be.169.§ (1) bekezdése kimondja, hogy az ügyész, illetve a nyomozó hatóság a feljelentés elutasításáról és a nyomozás megszüntetéséről határozatot hoz. A Be.195.§ (1) bekezdése szerint a határozat ellen a közléstől számított 8 napon belül panasszal lehet élni, a Be.229.§ (1) bekezdése pedig lehetővé teszi a panaszelutasító határozat esetén a pótmagánvádlói fellépést.

 

A formális megközelítés szerint csak azon bűncselekmény vonatkozásában lehet pótmagánvádat előterjeszteni, amellyel kapcsolatosan kifejezett elutasító vagy megszüntető határozat született.

 

Álláspontom szerint azonban a sértettnek a feljelentés tárgyát képező bűncselekményeket nem kell minősítenie, (arra többnyire nem is képes) az számít, hogy az általa leírtak, előadottak, ténylegesen milyen bűncselekményeket valósítanának meg. Ha a feljelentés szerint alaki halmazatban álló több bűncselekményről van szó, nincs jelentősége annak, hogy a rendőrség csak egy bűncselekmény vonatkozásában hoz elutasító vagy megszüntető határozatot.

 

Anyagi halmazatnál azonban ha a megszüntetés csak egy bűncselekményre vonatkozik, pótmagánvád emelésére csak e körben van lehetőség, míg a többi vonatkozásában a nyomozó hatóságtól újabb határozat hozatalát kell kezdeményezni.

 

Előfordult az is, hogy amikor a nyomozó hatóság az eljárást magánokirat-hamisítás miatt szüntette meg, és a sértett a pótmagánvádat csalás miatt is előterjesztette,  a bíróság az eljárást a Be.343.§ (6) bekezdését alkalmazva szüntette meg azzal, hogy a pótmagánvádló a vádat nem terjesztheti ki. Ez az álláspont téves, mert nem a már benyújtott pótmagánvád kiterjesztéséről, hanem a benyújtás törvényességéről van szó, így a Be.343.§ (6) bekezdése szóba sem jöhet.

 

  1. A vádirat kellékei a pótmagánvádas eljárásban:

 

A Be.230.§ (2) bekezdés szerint a pótmagánvádas eljárásban a vádindítványnak tartalmaznia kell a Be.217.§ (3) bekezdésének a–c.), g.) és h.) pontjába felsoroltakat, továbbá azokat az indokokat, amelyek alapján a pótmagánvádló a feljelentés elutasítása, a nyomozás megszüntetése vagy a vádemelés részbeni mellőzése ellenére a bírósági eljárás lefolytatását indítványozza.

 

A törvényes vádra vonatkozó rendelkezések (Be.2.§ (2) bekezdés) ugyanúgy irányadók a pótmagánvádas eljárásban, mint a közvádasban, és ez vonatkozik a vádirat hiányosságainak pótlására is (Be.268.§ (1) bekezdés).

 

A korábban említett esetekben előfordult, hogy bár a vádindítvány tényállásából egyértelműen következett, hogy a terhelt a magánokirat-hamisítás vétsége mellett a csalás bűncselekményét is megvalósította, csak a magánokirat-hamisítás jogi minősítésre került sor.

 

A Be.2.§ (4) bekezdése szerint a bíróság nincs kötve a vádlónak a vád tárgyává tett cselekmény Btk. szerinti minősítéséhez. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 1/2007. BK. Véleménye 3/b.) pontja kimondja, hogy a jogi minősítés a bírói értékelés körébe tartozik, tehát nincs akadálya annak, hogy a bíróság a vád tárgyává tett cselekményt – a vádló jogi álláspontjától eltérően – ne egy, hanem több bűncselekménynek minősítse (alaki bűnhalmazat). Ez az elv érelemszerűen irányadó a pótmagánvádas eljárásban is.

 

Összefoglalva:

 

A Be.229.§ (1) bekezdése szerint pótmagánvádnak két esetben van helye: ha a feljelentést elutasították,  vagy a nyomozást megszüntették.

 

A feljelentés elutasítása esetén (Be.174.§ (1) bekezdés), a pótmagánvádat feljelentésre alapozva, az abban írt bűncselekmény vagy bűncselekmények miatt lehet benyújtani. Alaki halmazat esetén közömbös, hogy a nyomozó hatóság valamennyi vagy csak egy bűncselekmény vonatkozásában utasította el a feljelentést, a pótmagánvádat a feljelentésben leírt valamennyi bűncselekmény vonatkozásában elő lehet terjeszteni.

 

Ezzel szemben a nyomozás megszüntetésénél (Be.190.§ (1) bekezdés) a feljelentés csak a nyomozás irányát adja meg, és a pótmagánvádnál a feljelentésen kívül a nyomozás egyéb adatait is figyelembe lehet venni. Az ügyésznek is jogában áll, hogy egy adott bűncselekmény miatt lefolytatott nyomozást követően más bűncselekmény miatt emeljen vádat, ha a nyomozati anyag azt alátámasztja, a Be.236.§-a szerint pedig a pótmagánvádló a bírósági eljárásban az ügyész jogait gyakorolja. Előfordul az is, hogy a sértett nem is tesz feljelentést, hanem az eljárás hivatalból indul meg. Pótmagánvádnak ilyenkor is helye van, feljelentés azonban nem áll rendelkezésre.

 

Alaki halmazat esetén, ha a vádindítvány leíró része több bűncselekményt tartalmaz, azonban a pótmagánvádló ezek közül csak egyet minősít jogilag, úgy a bíróságnak az alaki halmazatba álló többi bűncselekményt is el kell bírálnia. Ezt az elvet közvádas ügyekben a bíróságok következetesen alkalmazzák. Mivel a Be.236.§ szerint a pótmagánvádló a bírósági eljárásban az ügyész jogait gyakorolja és a 233.§ (1) bekezdése szerint ahol a Be. vádiratot említ, ott a bíróság által elfogadott vádindítványt is érteni kell, mindez a pótmagánvádas eljárásban is irányadó.

 

3.) A sértetti és a pótmagánvádlói minőség összefüggése

 

A Be.51.§ (1) bekezdése szerint sértett az, akinek a jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A Be.53.§ (1) bekezdése szabályozza, hogy mely esetekben léphet fel a sértett pótmagánvádlóként.

 

A Be.51.§ (1) bekezdésébe megjelölt sértetti forgalom meglehetősen tág kört ölel fel, hiszen közvetve minden bűncselekmény előidézhet jogsérelmet. A Be.53.§-a viszont konkrétan nem sorolja fel, hogy mely bűncselekményeknél lehet pótmagánváddal élni.

 

A Legfelsőbb Bíróság ebben a körben az utóbbi időben a joggyakorlat irányítására két jogesetet jelentetett meg BH.2010/35. és 2010/61. szám alatt.

 

Mindkét jogeset azt hangsúlyozza, hogy mindig egyedileg és konkrétan kell az adott bűncselekményt megvizsgálni annak eldöntése érdekében, hogy van-e az ügynek pótmagánvádlókénti fellépésre jogosult sértettje.

 

A döntvények rendező elvként az hangsúlyozzák, hogy pótmagánvádnak helye van, ha a tényállás eredményt tartalmaz, illetőleg a bűncselekménynek van passzív alanya, közvetlen sértettje. Lényeges az, hogy az adott bűncselekménynél történik-e olyan jogos érdekbeli sérelem vagy veszélyeztetettség, amely az adott sértettre konkretizált és közvetlen.

 

Általában kizárt a pótmagánvád viszont akkor, ha az adott bűncselekmény alapvetően állami,  társadalmi vagy gazdasági rendet sérti vagy veszélyezteti és a természetes vagy jogi személyt érintő jogsérelem csupán áttételesen következik be.

 

Az említett jogesetek szerint hamis tanúzás, illetve magánokirat-hamisítás bűncselekménye esetén általában pótmagánvádnak nincs helye.

 

A fenti  döntvények rendező elvként irányadók, azonban mindig részletesen vizsgálni kell azt, hogy fennáll-e az adott bűncselekménynél konkrét személy tényleges vagy közvetlen sérelme. Magánokirat-hamisításnál pl. előfordulhat, hogy a hamis okirat felhasználása (pl. nagy összegű váltó bemutatása) jelentős sérelemmel jár, hisz a szóban forgó okirat érvényesítésével a sértettnek jelentős kára keletkezhet, – így elképzelhető, hogy pótmagánvádlóként lépjen fel.

 

Kaposvár, 2010. június 21.

 

  1. Szollár Pál

Somogy Megyei Bírósági Tanácselnök