Örülök a Magyar Bírói Egyesület honlapjának. Hogy ti. Van, és így írható rá cikk, tanulmány és más efféle szellemi termék.
Olvasom az Uttó – Ujkéry vitát (amelybe Uttó védelmében Lovász Andrásné főtitkár asszony is megszólalt).
Dehogy is akarok én ebbe a vitába beavatkozni bármelyik fél oldalán, s eldönteni kinek miben van igaza. Csak, mint elég sokat látott bíró – 45. éve szolgálom az igazságügyet, s ebből 42. éve bíráskodom – mondanék el egy-két gondolatot.
Talán elsőként megjegyzem: nem igazán érdekel ki, milyen módon törekszik az érdekeinket érvényesíteni, kint, vagy bent, s az sem hogy milyen vehemenciával küzdött vagy nem annyira küzdött. S, hogy mennyire volt opportunus, vagy harcias. Egy érdekel: mi az eredmény!
Nos az eredmény tekintetében a helyzet – finoman szólva is - tragikus. (Mondhatnám komikusnak is, ha mint bíró privatizálhattam volna hitelből vállalatokat, amelyek most 60-80 millió osztalékot adnak évente, de amikor a bírói jövedelem 36 %.- át jelentő nyugdíjból kell megélni (?)- nos nem beszélhetünk komikumról.) Persze mindent meg lehet magyarázni, s van kifogás bőven (legalább az legyen, ha már másra nem telik).
Így volt ez az elmúlt évtizedekben folyvást. Csak legalább magunkat ne nézzük már csökkent képességűnek, amikor a tények egészen másról szólnak, mint a szavak.
A tények ugyanis – mint mondják – makacs dolgok, s az első ilyen tény: Magyarországon mindenre van pénz. Amire a végrehajtó hatalom akar költeni, arra költ vastagon. S mert egy kizárólag pénz vezérelte világban élünk – ahol az árvák fillérjeit és az éhező kisiskolások ebédjét is elveszi a fiskus, és megadóztatja a koldusoknak szánt adományt is, ha már az ofsorth milliárdosokat nem tudja elérni. – Szóval a pénz vezérel mindent, és a pénz mutatja meg mindennek a fontosságát. Nézzük csak meg a mostanában közzétett állami vállalatvezetői fizetéseket. 1- 8 millió Ft.+ prémiumok. Ők ennyire fontosak, mi meg annyira, amennyit a bértáblánk mutat. Lehet számolni, hogy aránylanak a fizetések, az iskolai végzettség, nyelvtudás stb. függvényében. Így aránylik a bíróságok fontossága a mai végrehajtó hatalomnak.
S nem csak a fizetésekről és nyugdíjakról van szó! A bíróságok állapotáról és a bírósági dolgozók munkakörülményeiről is. Tudom, hogy egyszerre nem lehet valamennyi bíróságot XXI. századivá tenni. De, hogy az ország egyik legnagyobb helyi bíróságán – Debrecenben – patkányok futkossanak a folyosón (szó szerint értendő), és a bíróság rogyadozik, nos ezt nem kompenzálja a felépült új ítélőtábla. Ebben az esetben az érdekképviselet arra nem volt képes, hogy a helyzet valós súlyát megértesse a döntéshozókkal.
Valójában ne csodálkozzunk mindezen, hiszen – történelmi szerencsétlenségünkre – újból az eredeti tőkefelhalmozás korába jutottunk. Ez önmagában is nehezen egyeztethető össze azzal, amit jogállamnak ír le a jogfilozófia és, amit az Alkotmányba olyan szépen leirt a törvényhozó hatalom. A leírásra szükség volt, de a működtetésére már csak szelektíven. A bíróság –a harmadik hatalmi ágnak mondják – éppen annak a jogállamnak lenne egyik talpköve, amely oly sok kellemetlenséget okozhat – ha jól működik – az eredeti tőkefelhalmozásban érdekelt köröknek. Persze – mert világunkban az egyetlen valós hatalom a pénz, jelesül a multinacionális tőke – a pénzvilág nehezen tűri a jelentős részben bíróság által szabott határokat. Ezért vagy semmibe veszi a bírói ítéleteket, vagy megpróbálja az ítélkezést – mint hatalmi ágat – megkaparintani.
Napjainkban a bíróságok elleni támadások – akár tudományos köntösbe öltöztetve, akár a pamflet irodalom vulgáris szintjére rántva – valós célja, hogy a bírói hatalmi ág oldódjon fel, és ne legyen akadály.
Úgy tűnik a független bírság a végrehajtó hatalom számára is kellemetlen, esetenként akadály, ezért kénytelen a bíróság olyan nemtelen támadásokat elviselni, amelyek egy működő demokráciában elképzelhetetlenek. Mindez következmények nélkül.
Valójában tehát most egy elég képlékeny hatalmi kérdésről van szó. Ha a végrehajtó hatalom rákényszerül arra, hogy belássa, a bíróságok működése nem akadálya, a kormányzásnak, de előnyére szolgál – hosszú távon akkor is, ha pert veszt egy adott helyzetben. A tőke pedig – volt már erre is történelmi példa - elfogyván a megszerezhető préda - ha működni akar, biztonsága érdekében ugyan csak a harmadik hatalmi ágra szorul.
Mindez nem egyik napról a másikra történik, de letisztulva a jelenlegi viszonyok lehetőség nyílhat a bírák anyagi megbecsülésének normalizálására. Normalizálására, hangsúlyozom, tehát semmi extráról nincs szó.
Az érdekképviseleteknek – úgy gondolom – addig is minden lehetőt meg kell tenni hazai és nemzetközi fórumokon Miként az öreg Cato, aki minden ülésen elmondta a Senatusban: Ceterum censeo....
Talán túl kellene lépni azon is, hogy egy nemzetközi szervezet előtt elhangzottak „árulkodásnak” kezelendők. Meggyőződésem, hogy nem, sőt van ebben valami ódivatú felhang is. Globalizált világunkban a „nemzetközi” már nem az, mint harminc évvel ezelőtt. Ha mi tagjai vagyunk a Nemzetközi Bírói Egyesületnek, akkor az a mienk is. S ha van annyi súlya és befolyása, ennek a szervezetnek, hogy lendít valamit a célok felé, akkor igen is meg kell ragadni ezt a lehetőséget.
S végezetül még valami, amit nem hallgathatok el. Egy bírálaton akkor se sértődjünk meg, ha vitatkozunk vele. S különösen nem érdemes másnak megsértődni a bírált helyett. Akkor sem, ha nem ért egyet a bírálóval, aki egyébként nem állított semmi istentelenséget, sem becsületsértő dolgokat. S hogy ki, mit ért „küzdelem” alatt, nos ez bizony nagyon szubjektív.
Mi egyszerű mezei tagok, minden esetre nem rágtuk le a körmünket izgalmunkban, a „küzdelem” kimenetelén.
