Dr. Köszler Ferencnek, a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság tanácselnökének a Magyar Hírlapban megjelent levele
Tisztelt Szerkesztőség!
Tegnap, 2011. április 12-én egy olyan ügyben hirdettem ítéletet, amelyre, ha a fővárosban került volna sor, tolongott volna a média. Győrben csendesebben mennek a dolgok, néhány újságíró és egy tévétársaság volt jelen.
Miután az általam tárgyalt ügyekről tájékoztatást nem adhatok, csak annyit jegyzek meg, hogy tegnap a tudósítás megjelent a net-en, így bárki számára hozzáférhető. Annyit azonban kijelenthetek, hogy bírói pályafutásom egyik legnehezebb – talán a legnehezebb – ügye volt.
Mint a Magyar Hírlap régi olvasója – aki napilapot nem fizet elő, mert megvan annak a különös varázsa, ha ugyanannál az újságosnál veszem meg a lapot, és azonnal beleolvashatok – hétfő reggel óta nem tudtam kivonni magam a Magyarországon beindított, bíróellenessé szított hangulat hatása alól. Elolvasva a címlapon írtakat, hirtelen megálltam, hogy jól látok-e, hiszen – bár sem kádárista, sem kommunista nem voltam sosem – az írás rólam is szólt, ezekkel a címkékkel. Különös hangulatot adott az egésznek az, hogy éppen előző nap töltöttem be a 63. életévemet, és a születésnapomon arra gondoltam, hogy továbbra is kitartok eredeti szándékom mellett; 67 éves koromig gyakorlom a hivatásomat.
Nagyobb összefüggésekkel szeretnék foglalkozni, de a dolog egyéni része nem elhanyagolható, ezért erről is írnom kell, hiszen a korom miatt mindenképpen érintett vagyok.
Apai nagyapámat nem ismerhettem meg, mert 1944-ben elvitték az oroszok, és ebbe belehalt. Apámat internálták, mert nem állhatta meg szó nélkül azt, hogy a Heves megyei Besenyőtelekről talicskában kellett a Szolnok megyei Kunhegyesre „hazatolnia” azt, ami az édesapjából megmaradt. Később „B”-listázták – aki nem tudja, hogy ez mit jelent: azonnali hatállyal kirúgták a munkahelyéről. Elhelyezkedése után is ún. gyanús, kétes személy maradt.
1956. októberében Magyarország egyik legnagyobb vállalatánál, a szolnoki MÁV Járműjavító Üzemi Vállalatnál a munkástanács titkárává választották. A forradalom leverése után a rendőr-főkapitányságon megkérdezték tőle, akarja-e felnevelni a három gyermekét. Amikor azt mondta, hogy igen, aláírattak vele egy nyilatkozatot – ekként lett a sors különös fintora folytán az akkor alakuló MSZMP egyik alapító tagja. (Mint ismeretes, Szolnokot sokáig csak kis Moszkvának nevezték.)
Csak a rendszerváltás után merte elmondani ezt a történetet, és megkérdezte tőlem, hogy nem lesz-e nekem abból bajom, ha ő kilép a pártból. Büszke volt ugyanis arra, hogy az egyik fia bíró lett és az igazságra esküdött föl. Azt válaszoltam neki, hogy abból sem volt bajom, hogy párttag volt. Egyébként 1986. július 1. napjától vagyok bíró, és amikor felajánlották, hogy lépjek be a pártba, közöltem, hogy én a bírói függetlenséget tartom a legfontosabbnak, ezért nemet mondtam – akkor már lágyabb szellők fújdogáltak.
Apám tavaly december 11-én meghalt, így szerencsére már nem érhette meg, hogy a fiával, aki a tőle tanult elhivatottsággal végezte a munkáját, így elbántak.
A rendszerváltás után a bírótársak minden rendezvényre engem küldtek, mert úgy ismertek, hogy kritikus ember vagyok, aki sosem rejtette véka alá a véleményét, bárkinek is kellett azt megmondania. Nem pályáztam vezetői állásra, mert úgy gondoltam, hogy a bíró igazi hivatása az ítélkezés, de egyike voltam azon kevés városi bírónak, akiket beválasztottak az Országos Bírói Tanácsba 1992-ben. Most megyei bírósági tanácselnök vagyok, ami azt jelenti, hogy a hónap egyik felében elsőfokú büntetőügyeket – jellemzően élet ellenieket – tárgyalok, a hónap másik felében pedig egy három tagból álló büntető fellebbviteli tanácsot vezetek, amely felülbírálja a városi bíróságok által tárgyalt ítéleteket.
Sokkal fontosabb azonban az egyéni sorsoknál a közérdek, ezért most ezzel szeretnék foglalkozni.
A hatalmi ágak klasszikus megosztásának elve szerint egymástól elkülönül a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom. Az utóbbi a kontroll, mindenek felett. Ha valakit sérelem ér – akár egyének, akár az államgépezet részéről – bírósághoz fordulhat. Ügyében végső soron a bíróság dönt – mint ahogy a vádlottak sorsáról is. A bíróság jogerős ítélete pedig mindenkire nézve kötelező, a jogerő és az ún. kötőerő folytán. Ez azt jelenti, hogy szakmai vitát lehet folytatni, de nem lehet a jogerős ítéletet megkérdőjelezni. Ha az mégis valamilyen hiányosságban szenved, a reparálásra a rendkívüli perorvoslatok adottak – mint például a perújítás.
Remélem, mindenki érti: ez a jogállam garanciája.
Arról viszont senki nem tehet, hogy mikor született, milyen történelmi helyzetbe csöppent. Ha valaki nem tudná; annak az embernek, aki bíróvá válik, kialakul egy igazán érzékeny pontja, a bírói függetlenség. Ez pedig közérthetően annyit jelent, hogy csakis a hatályos törvények alapján dönt, nem enged beleszólást kívülről (sem belülről), jöjjön az bárhonnan is.
Aki most a bíróságokat támadja, a bírói függetlenséget is támadja, ezzel viszont a jogállam alapjait kérdőjelezi meg. Könnyű lázítani a bírák, a bíróságok ellen, de akik ezt teszik, nem számolnak azzal, hogy egy olyan folyamatot indítanak (indítottak) el, amely hamar elvezethet odáig, hogy az emberek egy része úgy fogja gondolni, nem is kell betartani az ítéleteket, majd más tesz igazságot – csak halkan kérdezem, ki?
Aki pedig még mindig nem értené, csaknem 22 évvel a Köztársaság kikiáltása és 21 évvel az első szabad választások után önellentmondás, ami most folyik.
Igazat adok Szarka László bíró társamnak sok mindenben – magam is közelről láttam, és ha úgy tetszik, többször szenvedő alanya voltam annak a pályázati, és főleg annak a teljesen torz kinevezési rendszernek, amit egyébként az 1992-ben kinevezett megyei elnökök gyakoroltak, és a később létrehozott Országos Igazságszolgáltatási Tanács is folytatott. Mindig kiálltam a bírák jogai mellett, és számos alkalommal bíráltam keményen a bírósági vezetőket is, köztük az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot is – 7 évvel ezelőtt ennek nyilvánvalóan döntő szerepe volt abban, hogy nem engem neveztek ki kollégiumvezetővé. Láthatóan igen nehezen viselték a kritikát.
Az sem vitás, hogy több téves ítélet is született az elmúlt időszakban. Az sem vitás, hogy én egészen komolyan úgy gondolom; ha egy bíró mérlegeléssel olyan embert ítél el, akiről később feketén-fehéren kiderül, hogy azt a cselekményt, amely miatt tényleges életfogytiglanra ítélte, nem követte el, azon kellene gondolkodnia, hogy nyugállományba vonul, nem pedig azon, hogy magasabb bírói tisztséget pályáz meg. Az sem vitás, hogy a magasabb bíróságnak is látnia kellett volna, hogy ha a tagjai közé emeli ezt az egyébként általam is korábban igen tisztelt kollégát, akkor rajta keresztül saját magát is támadásoknak teszi ki.
Nem szabad azonban összemosni az ügyeket, mert akár tetszik, akár nem, főleg nagy terjedelmű ügyekben egyszerűen lehetetlen ún. optimális időn belül eljutni a nyomozás elrendelésétől a jogerős ítéletig. Mondjon pedig bárki bármit, ez az Európai Unió más országaiban is így van, bár azt is tudom, hogy ez senkit nem vigasztal.
Az elhibázott döntések miatt – főleg pedig azok ürügyén – rászabadítani a bíróságokra és a bírákra a „népharagot”, az anarchiához vezető, veszélyes lépés. Ha pedig valaki lépett, nem egyszerű a visszalépés, mert bár a lábakat visszahelyezhetjük oda, ahonnan elléptek, de a generált helyzetből már igen nehéz a kilépés.
Csendben megjegyzem még, hogy a jelenlegi politikai garnitúra – akiknek nagy része egyébként ugyancsak a múlt rendszerben szocializálódott, vagy legalábbis abban kezdte a szocializálódást – 1998. és 2002. között, közelebb a rendszerváltás időpontjához, már elrendezhette volna a bíróságokon az ún. rendszerváltást.
Talán keveseknek tűnt fel, hogy az MSZP egy szót sem szólt a bírák érdekében a jelen helyzetben. Nem ártana elgondolkodni azon, hogy az ő korábbi miniszterelnökük jobb oldaliaknak titulálta a bírákat, a jelenlegi vezetés pedig posztkommunistáknak, kádáristáknak – legalábbis az idősebb generációt. A következtetés nem túl bonyolult; a független bíróságokat és bírákat egyik politikai hatalom sem szereti, hiszen időnként az ő táborukba tartozókat is elítélik, illetve olyanokat is felmentenek, akik a másik táborba tartoznak. A marasztaló illetve felmentő ítéletek azonban nem azért születnek, mert a vádlott ilyen vagy olyan „színű”, hanem azért, mert az ügyésznek vagy sikerül bizonyítania a vádlott bűnösségét, vagy sem.
Aki pedig még mindig lassúnak találná a büntető ítélkezést, annak felteszem a kérdést: tudja-e, hogy gyors ítéletek csak statáriumkor születnek, amikor nem sokat foglalkoznak a bizonyítással és nincsenek garanciák, de a bűnösnek kimondott vádlott néhány napon belül már akasztófán van. Tessék őt rehabilitálni később, ha ez egyáltalán lehetséges.
Bíró vagyok, sosem voltam sem kádárista, sem kommunista. Súlyos ügyben kellett legutóbb döntést hoznom, és minden perc, amit mással töltöttem, az ügy szempontjából kárba veszett idő volt. Kárba veszett idő lett volna, ha nem pótoltam volna azzal, hogy a szokásos kevésnél is kevesebbet aludtam.
61 éves koromban tanultam meg lovagolni, azóta is az egyik kedvenc elfoglaltságom. Sportolok és jógázom – az utóbbi miatt rendkívül hajlékony a gerincem. De csak akkor, ha jógázom. Egyébként nagyon egyenes, és senki előtt sosem hajlongtam, és nem is fogok. Büszke vagyok arra, hogy ezt a szép hivatást gyakorolhattam és gyakorolhatom még ebben az évben. Tudok cinikus lenni, ezért azt mondom: örülök annak, hogy így van, mert ha nem örülnék is, így lenne. Nem érzem magam tehát megalázottnak, de az egyértelmű, hogy méltatlan és mélyen igazságtalan, ami velem és bíró társaimmal történik. A szégyenkezés mások dolga.
Azzal zárom soraimat, hogy remélem, nem csak a Szarka Lászlóéhoz hasonló írás jelenhet meg a Magyar Hírlapban, hanem olyan is, amelyet hallva talán elgondolkodnak azok, akik még normálisan gondolkodnak: jól van-e ez így?
2012. január 1-ével azon kevés ember közé fogok tartozni, akik jogtörténeti csodaként egy új alkotmánnyal válnak hivatalukat vesztetté. Ezzel együtt továbbra is azt tanítom az unokáimnak, amit tanítottam a gyerekeimnek is: legyen egyenes a gerinced, légy becsületes és tisztességes akkor is, ha ez nem mindig kifizetődő. Az értékek ezek, és nem a kézzel fogható, anyagiasult dolgok.
Győr, 2011. április 13. napján
Dr. Köszler Ferenc
